A sajt, ami összeköt

Az európai népek együttműködésének és örömteli egymás mellett élésének olyan megnyilvánulási formái is vannak, mint amikor egy osztrák-olasz síterepen a szlovák hütte-tulajdonos cseh sajtot kínál, és azt a helyi, a magyar, a lengyel és a német vendégek egyaránt elégedetten fogyasztják. 
A sajt a méltán híres kvargli (vagy quargel), azaz olmützi pogácsasajt, csehül Olomoucke tvaruzky, amellyel kapcsolatban két reakció szokott érkezni, amikor reklámozni próbálom a környezetemben: 

1. Pogácsasajt? Én csak a sajtos pogácsát ismerem! (Elég gyenge poén.) 
2. Olmützi sajt? Én csak az Olmützi alkotmányt ismerem! (Ezt azért megkérdőjelezem.) 

A kvargli a magyar sajtkedvelők listáján mindig is előkelő helyen volt, azért mert finom, és azért, mert egy kicsit a miénk is, a franciás rúzsos vonal monarchiabeli változata. Sokkal több helyen lehet kapni, mint azt gondolnánk, csak olyan kicsi (80 gramm), hogy nehéz észrevenni, ezért érdemes olvasószemüveggel is átnézni a hűtőpultokat. Na de amikor egy sípálya mellett ilyen tábla fogadja Európa népét, akkor szükségtelen tovább kutakodni: 

Ezúttal fűszeres-fokhagymás olajban volt „eltéve”, azaz pácolva a kvargli, mellé helyi barnakenyeret és sört, valamint kellemes karintiai kocsmazenét nyomtak. A fogás annyira teljes tápértékű, hogy utána a síelőnek 24 órán át nem jut eszébe az evés, ellenben úgy habzsolja a lejtőket, mint magyar ember a pogácsát vagy Ferenc József a hatalmat. 

Elnézést a rossz minőségű hütte-fotóért

Antivegetáriánus síparadicsom

Hófehér paradicsom

Korábban azt hittem, hogy a síelés túléléséhez elegendő egy csésze forró májgombócleves, vagy egy izmos bernáthegyi dupla rummal. De az idén olyasmit láttam, amit még soha: a sípálya melletti hütte előtt egy komplett süldő malac forgott a parázs felett. Azaz a lángok felett, meg is pörkölődött hamar a bőre, emiatt csúnya pillantásokat vetettem a főnökre, aki megértette az üzenetet, és gyorsan dobott egy kis havat a tűzre, mire az hipp-hopp lement parázsba. A malac illata erősen alkalmas volt arra, hogy elterelje a sportolók figyelmét fő tevékenységükről. Ahogy egyik rendszeres olvasóm mondaná: "Kúúúúl! Zsííííír!" hangulat uralkodott a pályán.

Azt mondják a tudatos vásárlók, hogy soha ne menjünk üres gyomorral vásárolni, mert az éhes ember hajlamos több felesleges élelmiszert venni. Hát én kiegészíteném a megfigyelést azzal, hogy ha olyan helyen lakunk, ahol csak hetente háromszor két órára nyitja ki a boltot a mosolygós bajuszos kereskedő, és ráadásul csak síléccel lehet megközelíteni az üzletet a többméteres hófalak között, nos akkor is garantált a tudatos vásárlás. Miután kiválasztottam az árucikkeket, összeraktam őket egy háromdimenziós puzzle-ba és rogyasztott térddel, hunyorított szemmel kivetítettem a hátizsákom űrtartalmára. Áááá, azonmód felértékelődtek az otthoni maradékok, és leértékelődött a tej, meg minden ami nagy helyet foglal. De miután kiderült hogy a boltos valójában hentes, az általa készített füstölt sonkából és tarjából is vettem 15-15 dkg-ot, mert az nem kíván sok helyet a hátamon. Vagy ha hazafelé a hó fogságába esek, ezekkel simán kihúzom pár napig.

Útban a bolt felé

Ideiglenes konyhámba, ami egy régi parasztházban volt, nagyobb adag marhapörkölttel érkeztem, amit itthon lábszárból főztem. Ezt egyszer mint önmagát tálaltam fel, a maradékot pedig áttranszformáltam gulyáslevessé. A zöldségeket külön főztem meg, és utólag rotyogtattam össze a pörkölttel. Tudom, hogy erre a Gundelek a szívükhöz kapnának, de egyik könyvükben sincs utalás arra, hogy fekete pályán hogyan főzzünk magyaros ételeket. Előkerült még a kosaramból egy dobozka, benne karácsonyi süteményválogatással, ezt eddig a mélyhűtőben rejtegettem és a hegyen pattintottam fel - mindenki nagy örömére.

Amikor már nincs hozott anyagom és kedvem a további főzőcskézéshez, akkor megtámadjuk a hüttéket. Jöhetnek a sült kolbászok, gőzgombócok, palacsintalevesek, rummal bélelt forró csokik. Kétezer méteren az ember nem gondol sovány csirkemellekre és könnyű salátákra.

Vigyázz! A tetőn dolgoznak!

Miután jóllakottan visszasiklok a pályákra, ott leginkább szemlélődni, a felvonókban pedig hallgatózni szeretek. Itt szoktam találkozni a Magyar Macsó Férfi típusával. Ennek itthoni háztartásomban híján vagyok, így ilyenkor gyönyörködöm ki magam benne. E típus alapvető jellemzői:

• csoportosan jár síelni, mert úgy kell neki a közönség, mint a tiszta hegyi levegő
• már az első napon kiderül, hogy ő a társaság középpontja, a helyi sztár
• a pálya szélén hangoskodik, jótanácsokat osztogat, kioktat
• bár nagy sportember, de dohányzik, laposüvegből iszik
• termoszból kávézik, mert őrajta aztán osztrák kocsmáros ne gazdagodjék! Különben is, ő ezt a kávét fele annyiból megfőzi otthon!
• örömmel csapja be a szállásadókat, ezt úgy mondja: "jó üzletet csináltam"
• történeteinek főhőse mindig ő maga, hihetetlen kalandok övezik életútját, mindenhol járt, mindenkit ismer, Európa valamennyi síterepét "levette"
• feleségét leszólja, gyermekeit megalázza, vicceinek örökös témája a nő
• nem mellesleg ő az autópályák ördöge is, tisztul előtte a sáv miközben vezet, de vezetési stílusát le lehet olvasni autója színéből és a kipufogójából is
• mindenhol szemetel, ledobja a hóra a magyar csokipapírt, ebből is látszik hogy européer, hiszen otthon érzi magát
• ő a legjobb országimázs: már messziről könnyen felismerhető, mással össze nem téveszthető
  

A Magyar Macsó Férfit soha senki nem látta síelni. Csak én. Szembefordult a lejtővel és rettenetes hóekében billegve, mindenkit letarolva, nyílegyenesen elindult lefelé.

Hét titok az Óperencián túlról

Ismét felkérés érkezett a szerkesztőségbe – Grenadinetól és Gabojszától - hogy válaszoljak valamire. Ezúttal hét titkot kellene kifecsegnem a konyhámról, de ha ezt megteszem, oda az inkognitóm, amit eddig gondosan saját levem alá rejtettem. Ellenben ha azt árulom el, hogy mit csinálok az Óperencián túl (ober Enns), azaz Ausztriában, akkor itthon még ugyanúgy titokban maradhatok. Könnyű dolgom van, mert múlt héten ismét a Császárvárosban császkáltam.

1., Szeretem a festészetet és a fotóművészetet, és ha valami jó kiállítás van Bécsben, kigurulok megnézni. Most Van Gogh volt az ürügy.

2., A városban általában a Nordsee-nál ebédelek. Szerencsére a nordsee-sok Budapesten már a spájzban vannak, vagyis egy pláza pincéjében, de biztatom őket, hogy jöjjenek ki nyugodtan a napfényre, pl. a körútra, de ha lehet olyan éttermi választékkal, amivel Ausztriában és Németországban szerepelnek. Rám számíthatnak, itthon is megeszem majd a bretagne-i hallevest, a friss salátákat, rákkal, mozzarellával, a lazacos, citromos spagettit, az omlós tintahalakat vagy csak a sima vaslapon sült halszeleteket, vajas burgonyával…

3., Még soha sem vettem kint Sacher-tortát, pedig dobozban is árusítják az utcán. Inkább megsütöm itthon a kis Sacher-kochbuchom alapján. Nem tudom ez az igazi recept-e, hiszen a jogi útra terelődött vita még mindig folyik, ha jól tudom.

4., Ausztriában jövet-menet mindig bevásárolok valamelyik élelmiszerboltban, és szánom-bánom, de olyasmiket veszek, amit itthon is megvehetnék, de úgy gondolom, azok ott jobb minőségűek és gyakran még olcsóbbak is. Aki olvassa a blogomat láthatja, hogy nem áll távol tőlem a hazai ízek és hagyományok ápolása, de az ízlelőbimbóimat és a pénztárcámat nem tudom becsapni.

Ez itt a reklám helye, ilyesmiket vásárolok: igazi táblás csokit (Lindt), kakaótartalmú kakaóport (Bensdorp), zamatos kávét (Meinl és Dallmayr), csokis és mogyorós ostyát (Pischinger), 80%-s majonézt (Kuner), alpesi üdítőt (Almdudler), tésztát, spagettit (Recheis), barnarumot (Inlander). A hagyományos lapos rágógumit (Wrigley’s) mert ez jobban fekszik a farmerom zsebében, amikor berúgom a Saloon lengőajtaját. Néha lisztet is veszek, ugyanis ott búzát is tesznek bele! Virslit, frankfurtit, párizsit, mert az osztrák húsipar nagyon elmaradott, még nem jöttek rá, hogy nem igazi húsból kell az ilyesmit készíteni, hanem pulykabőrből és ipari szalonnából, aztán már csak agyon kell füstölni, ezzel-azzal megtölteni és eladni. Debreceni barátaimat az őrületbe kergetem azzal, hogy „debreziner wurstot” is kint veszek. Nincs agyonborsozva, csipőspaprikázva, látszik benne a darabos hús, és olyan amilyennek a századelő hazai szakírói anno lejegyezték.

5., Nem tudok ellenállni a zizegős, celofán-mikulászacskónak, a többféle muffinkapszlinak, amit nem olyan hajtépő áron adnak, mint nálunk. Továbbá a kis sztanioloknak sem, amelyekbe házi készítésű bonbonjainkat csomagolhatjuk.

6., Művészetszeretőként értékelem a merész kortársakat, de most mégsem vettem a konyhaboltban plüss muffinokat, pedig ott csücsültek a muffinsütőben, legalább nyolcan, nyolcféle ábrázattal. Darabjukat három ajróért kínálták. Valahogy csak elleszek nélkülük.

7., Múzeumokban imádom a múzeum-shopokat, mert sok hülyeséget kis helyen árulni, csak azok képesek. De ha akad olyan őrült, mint pl. én, aki pár éve a Kunstforumban 10 eurót adtam ki egy puzzle-alakú süteményes kiszúróformáért, hát akkor meg is érdemlik, hogy éljenek és virágozzanak.

9.90.-

Viszont az Albertina boltja a múlt héten minden képzeletemet felülmúlta! Azt hiszem, a fogyasztói társadalom közízlése a mélypontjára érkezett, innen már csak felfelé mehetünk. Kapaszkodjatok, kedves olvasóim, leírom hogy mit nem vettem:

• 30 cm magas, plüss Van Goghot, tépőzárral letéphető füllel. A fülön kis cédula jelezte, ezt odaadhatod szerelmednek, szerelmi ajándékként!
• plüss hütőmágnes-Van Goghot, igencsak fagyos tekintettel, vörös szakállal
• Van Gogh-önarcképes bögrét, melyen hő hatására a fül eltűnik
• „Van Gogh action figure-t”. Olyan barbie-szerű kivitelben, a fej cserélhető (füles vagy fülkötéses) és négy képet választhatunk hogy éppen mit fessen a Mester a kezéből kivehető ecsettel. A művészettörténészeknek üzenem, hogy a testszínezés alapján megállapítottam: a festő minden jel szerint színesbőrű volt.
• Vincent zoknit és nyakkendőt
• „A csillagos éj” című képét kispárnán. Ha a Holdat megnyomjuk, a csillagokba varrt kis ledek villogni kezdenek. A Napra lehet nézni, de rá nem.

Annyira megsértődtem Van Gogh nevében, hogy nem vettem meg a halálfejes süteményes kiszúróformát sem, pedig pont ilyesmire volt szükségem halloween napján. Hello Wien!

Könyvajánló
Aki Bécs titkait szeretné megismerni, annak ajánlom Szászi Júlia "A Császárváros" című könyvét, Helikon, 2004.

Smarni kutyánk, hegyezd füled!

Irodalomtörténeti kutatásaim szerint a költő kutyáját eredetileg Császármorzsának hívták. E tény felettébb kínos volt P. számára, főleg a forradalmi napokban. Hiába könyörgött anyjának, hogy keresztelje át royalista jószágát, id. P.né kötötte ez ebet a karóhoz. A költő végső elkeseredésében rábeszélte a felelős magyar kormányt, hogy intézkedjen e kérdésben. 1849-ben így került sor a trónfosztásra, amelynek egy fenn nem maradt végrehajtási rendelete szerint minden kutya köteles volt elhagyni nevéből az arisztokráciára való utalásokat. Így történt hogy a kutyusból Morzsa, K.L-ból pedig kormányzó lett.

A császárt (néhai királyt) nagyon mélyen érintette a hír. Bánatában napokig édességet kívánt, de az udvari dietetikusok visszafogták a fogyasztását, akarom mondani a hízását. A fenséges úr kénytelen volt hajnalban kiosonni a Burg konyhájába, és valamit összeütni magának. Másnap a szakácsok gyanús állagú, elrontott palacsintára emlékeztető ételmaradványt találtak a mosogatóban. Fültanúk szerint, a kukta, aki órákon át vakarta ki a morzsákat a lefolyóból így morgott: „…a Franzba…Joseph…kaiser…a schmarnid…”

A kancellária, hogy elkerülje az udvari pletykák terjedését, az esetet ügyes "pr" akcióként tálalta, az ételnek pedig a Kaiserschmarren nevet adta.

Ezalatt id. P.né a pusztában télen nem tudott megbarátkozni az új helyzettel, egyre távolságtartóbb lett Morzsival szemben és inkább a Tyúk felé fordult. Utóbbi totálisan elpimaszodott, még a ládára is felszállt! A gazdasszony egy saját maga által kikísérletezett édességgel vigasztalódott, amelyet - kihasználva a jogszabályi kiskaput - császármorzsának nevezett el. Az étel búzadarából készült, mivel kendermagnak a Tyúk hibájából szűkében voltak.

Hiteles feljegyzések híján gasztrotörténész legyen a talpán, aki ki tudja deríteni, hogy valójában melyik recept mit tartalmazott! A Monarchia lakosai annyira meg voltak zavarodva e kérdésben, hogy néhány évtizeddel később fel is bomlottak. Ők is és az államalakulat is.

A rejtélyre azóta sincs egyértelmű válasz, nem is lehet, hiszen van háromféle ételünk és négyféle elnevezésünk.

étel/1: palacsintaszerű-tészta forró zsiradékba öntve, mindkét oldalán megsütve, majd durva cafatokra szaggatva. (Én ezt úgy hívom: a lusták palacsintája. A minap a boltban csodálkozva emeltem ki egy zacskós félkész smarnit/császármorzsát a hűtőpultból, olyan volt, mintha mellimplantátumot tartottam volna a kezemben.)
étel/2: búzadara tejben áztatva, tojással, vajjal, mazsolával keverve, zsiradékban megpirítva, durva darabokra, azaz morzsáira szétgörgetve.
étel/3: búzadara és liszt keverékéből vagy kukoricadarából készül, a fent leírt módon.

név/1: smarni
név/2: kaiserschmarren
név/3: császármorzsa
név/4.: daramorzsa

Na, most tessék kinyomtatni és összekötni a megfelelőket. Helyes megfejtés nincs, mert ahány család és ahány szakácskönyv, annyi válasz. A dogmatikus szakácskönyvek ma már igyekeznek úgy állást foglalni, hogy a palacsintás a császármorzsa, a darás a daramorzsa, de sok családban még ma is a vezető válóokok között szerepel eme kérdés megvitatása.

Császármorzsa – nálunk

50 dkg búzadarát összekeverek kb. 1 liter tejjel, 15 dkg cukorral, egy citrom reszelt héjával, 10 dkg vajjal, kevés sóval. Aki szereti, tehet bele 1-2 marék előre beáztatott mazsolát is. Ez a keverék állhat akár fél napot is, hogy a dara megszívja magát. Később 6 tojás sárgáját is beleteszem, a fehérjét kemény habbá verve adom hozzá. Egy nagyobb lábost, vagy inkább mély serpenyőt kizsírozok, és beleteszek 3-4 dkg zsírt/vajat. Ezt felforrósítom és zutty, az egész keveréket beleöntöm. Pár percig a tűzön tartom, majd így ahogy van, betolom a forró sütőbe. (Persze az edénynek nincs olvadó füle!)

Itt süldögélne magában, de nem hagyom békén, hanem gyakran kiveszem és átforgatom, hogy mindenhol piruljon és szétessen morzsáira (!). Nem árt kicsit odakapatni, úgy finomabb. Ha elkészült, baracklekvárral pöttyözve tálalom, akinek nem elég édes, porcukrot is szórhat rá. Ha valamelyik családtagunk pont most ajánlja fel, hogy elmosogat, semmiképpen ne utasítsuk vissza! A fenti mennyiség 6 embernek elegendő, ha előtte aratni voltak, akkor csak négynek.

Frankfurt kincse

Történt egyszer, hogy látogatóban voltunk frankfurti barátainknál, akik örömmel vették, hogy este én főzök. Azaz sütök. (Másnap ők készítettek egy finom kolbászvacsorát, klasszikus német kolbászokból, édes bajor mustárokkal, de erről majd máskor.)

A gyerekpopulációra és a közkívánatra való tekintettel a hagymás lepényemet adtam elő. Vettünk is lisztet a helyi boltban - bevallom a legolcsóbbat - mert arra minek költsünk? A tészta szépen megkelt, (ahogy itthon is), megsütöttem (ahogy itthon is), feltálaltam, beleharaptam, (ahogy itthon is) - de megálljunk! Megállt a számban a falat! Hihetetlen rusztikus gabonaíz terjedt szét ízlelőbimbóimon! Családtagjaim is feljajdultak és hitetlenkedve kérdezték: ez ugyanaz a recept, amit otthon használsz?!

Tudjuk, hogy a régi magyar búzafajták a háború után eltűntek, mert bár nagyon jó minőségűek voltak, alacsony volt a termőképességük. Az öregek szerint azóta nincs íze a kenyérnek, azóta nem lehet a rétest rendesen nyújtani. Manapság nincs háború utáni éhínség, sem szovjet export-kényszer, akkor nem lehetne rendes búzát termeszteni? Vagy a lisztet nem nagyon-nagyon feldolgozni? Én azt a megoldást választottam, hogy különösen a kelt tésztákhoz a bio-üzletekben beszerezhető sikérport adagolok (az enyém made in Österreich). Ettől már majdnem olyan, mint amilyennek lennie kellene.

Barátaink néhány hónappal később ellátogattak hozzánk. Hogy mit hoztak ajándékba? Finom német kávét? Csokit? Bort? Nem. Hat kiló lisztet! Kerekítettem is gyorsan egy kis nyelvtörőt: Ha hesseni liszt nincs, az osztrák sikérpótló-poros liszt is igencsak nagy kincs!

Ma vettem észre, hogy a lisztszitám meg "made in DDR":

Hagymás lepény

Ez egy sima pizzatészta, amelynek tetején sok-sok párolt hagyma fekszik, némi tejfölös tojáságyon.

Tészta: 40 dkg liszt, kevés só, langyos enyhén cukros vízben megfuttatott élesztő (3 dkg) és egy loccsintás olivaolaj. Hagyom megkelni, majd két cipóra osztom és kinyújtom lapos tésztává őket. Kivajazott alacsonyszélű tepsibe/pizzasütőre fektetem úgy, hogy pereme legyen a tésztának.

Hagyma: 4-5 nagy fej hagymát félbevágva majd hosszában vékonyan elszeletelek, nagyon kevés olajon megpárolom. Kevés vizet lehet adni hozzá, hogy ne ragadjon le. Nem kell nagyon puhára, csak úgy hogy ne ropogjon.

Tojás: 2 felvert tojás kevés tejföllel összekeverve, kevés sóval.

Összeállítás: A tésztára rákenem a tojásos keveréket, majd a lecsöpögtetett hagymát szétterítem rajta. Lehet rátenni sok apró bacon-szalonna kockát is!

Sütés: 170º-on, amíg megfelelő színe nem lesz. Tálalás: szeletekre vagy cikkekre vágom, és a tetejére még ilyenkor is lehet egy kis tejfölt locsolgatni.