Közélet a piacon

A piac, a piactér, évezredek óta – mint a kereskedelmi és politikai élet központja – az érdeklődő és gondolkodó emberek találkozóhelye. Korábban ide jártak cserépszavazni vagy konspirálni azok, akiket érdekeltek a közügyek, manapság azok járnak piacra, akiknek nem mindegy hogy mit esznek és miből főznek, aki elkötelezettek a környezettudatos életmód mellett, akik vásárlási szokásaikkal támogatják a környezetükben élő mezőgazdasági termelőket és a maffiózó nagykereskedőket. Ilyen intellektuális hagyományok és értelmi mélységek mellett nem csoda ha a bölcsességek, a megkérdőjelezhetetlen filozófiai és társadalomtudományi tények aranyba foglalt köpésként cikáznak a piaci levegőben. Íme az elmúlt hónapok termése: 

"A becsület a legfontosabb a világon."

"Alkalmazkodnunk kell egymáshoz. Ezért élünk!"

"Persze hogy választhat a zellerből, hiszen szabad választás van Magyarországon!"

"Minél délibb országban lakik az ember, annál kevésbé szeret dolgozni."

"Nincs mese! Andersen halott!"

"Tudja hogy mennyi valójában az infláció?! Na majd én pontosan megmondom: sokkal több!"

"Uram, hát én is pénzből élek ám! Na persze tudjuk hogy nem mindenki…"

A halasnál pedig álruhás alkotmánybíró, aki mint tudjuk a bölcsesség jelképe, várakozik a sorban, kosarában kilónyi paradicsom. Ezek szerint nem jól határozott abban a pillanatban, amikor a kofa áspiskígyóként rápillantott és negédesen azt kérdezte: parancsol még egy kis friss paradicsomot? Azt kellett volna mondania, nem veszek télen paradicsomot, mint piacra járó háziférfi a szezonális terményekre esküszöm, ha nem ért vele egyet, vegye ezt az én különvéleményemnek! 

Az én különvéleményem pedig az, hogy a lazacnak nevezett hal, amit a bíró úr végül megvett és behelyezett a paradicsom mellé a kosarába, szintén nem a legjobb választás volt, hiszen vehetett volna csillogó szemű branzinot vagy üdén csíkos makrélát, meg az a harcsa is egészen igazinak tűnt, de hát szabad választások vannak ugyebár és nem csak a zellereknél. 

Lazacos-makrélás halburger

Kb. egy maréknyi lazacdarabot, amit a kereskedő olcsó vagdalékként árul, apróra felvágtam, hozzámorzsoltam  két deréknyi füstölt fűszeres makrélát. Innen kezdve úgy jártam el, mintha fasírtot készítenék: hozzákevertem apróra vágott hagymát, belereszeltem egy kis gyömbért, sóztam, borsoztam, kakukkfüvet vágtam bele és az egészet egy tojással összefogtam. Kb. fél marék zsemlemorzsával lazán összegyúrtam és fél órán át állni hagytam.
Majd vizes kézzel formáztam, zsemlemorzsába paskoltam és olajban kisütöttem. A zsemléket kettévágtam, fokhagymás-kapribogyós majonézzel megkentem mindkét felüket, beletettem a kissé megnyomkodott halfasírtokat, körbebéleltem salátalevelekkel.

Halfarka

 

Sajnos a statisztikák még mindig azt mutatják, hogy a magyar ember nem szereti a halat, (kivéve a karácsonyi időszakot, akkor valamiért szereti, ahogy a könyveket is), és ha nem lennének a bajaiak, akik visszahúzzák a halfogyasztás számait a nulla tartományból, igen nagy szégyenben lennénk. Aki meg szereti, gyakran hozzáteszi: de csak a tengeri halat szeretem! Kutatásaim szerint azért mondják ezt, mert azt hiszik, a tengeri halban kevésbé van szálka, és nem olyan büdös iszapszagú, mocsárízű mint a magyar édesvízi halak. És ebben van is valami, mert ha nincs az embernek apukája, aki friss halat fogjon neki a Balatonból, az soha nem érezheti azt a fantasztikus Balaton-illatot a konyhájában, amit én legutóbb is, amikor halászléalapot főztem keszegből és gardából, ami annyira magával ragadó volt, hogy a megfőtt hal egy részét meg is ettem, még ott állva a konyhapult mellett, szóval aki nincs ilyen kivételezett helyzetben az tényleg járhat úgy, hogy édesvízi halhús helyett zsírba csomagolt iszapot kap a halasnál. Ezért a menőbb halas éttermek feldolgozás előtt úsztatják a halakat, és megvárják hogy átmosódjanak kicsit, de mi vásárlók nem tehetünk mást, mint elfogadjuk amit kapunk a piacon vagy a halas boltban. 

Azért vannak csodák, nemrég nagyon olcsón pontyfarkakat vásároltam és láthatóan semmilyen zsírréteg nem volt rajtuk. A farokúszó nélkül kisebb tenyérnyiek voltak, ebből lehet következtetni gazdájuk néhai nagyságára. Az áruk nem egészen 400 Ft. volt, összesen és finom pontyfasírtokat készítettem belőlük. Tehát olcsó pontyfaroknak nem híg a (saját) leve!

Előre eldöntöttem, hogy párolás után látni, azaz érezni fogom hogy mennyire van vagy nincs íze a halhúsnak, és az is milyen, tehát attól tettem függővé a fűszerezést. Végül nem volt olyan mint a családi halaink – olyan, ami annyira felkeltette múltkor az egyik cicánk érdeklődését, hogy az éj leple alatt bemerészkedett a konyhába és átválogatta a halállományt, és akkor már egy gyors mintavételezési eljárást is végrehajtott – de kellemetlen ízt sem fedeztem fel rajta. A kevés húsból végül 12 szép halpogácsa lett, és igazán jól átjött a ponty jellegzetes, finom íze. Ha minden "csak tengerihalat-szerető" ismerősömet meghívhattam volna erre az ebédre, bizonyára megváltoztatták volna a véleményüket és a bajaiak is lélegzethez jutottak volna legalább ebben a statisztikai évben.

Halpogácsa pontyból

4 pontyszelet, vagy tenyérnyi haldarab

2 kisebb zsemle tejben megáztatva és kinyomkodva

egy kisebb lilahagyma lereszelve, 

egy gerezd fokhagyma lereszelve

fél marék korianderzöld, de petrezselyemzöld is lehet

só, frissen őrölt bors

1 tojás

zsemlemorzsa

A halat megpároltam egy kis olajon, kevés vizet aláöntve. Amikor annyira megpuhult, hogy le lehetett fejteni a húst a csontról, kihűtöttem és lecsipkedtem a halhúst, közben igyekeztem minden szálkát eltüntetni belőle. Összekevertem a többi hozzávalóval, pogácsákat formáztam belőle, morzsába forgattam és nem túl bő olajban kisütöttem. Az olajba egy kis vajat is tettem, az minden halnak jót tesz. Sima majonézt és citromot adtam mellé, hogy ne nyomja el semmiféle mártás az ízeket. A köret, a téli időjárásra való tekintettel párolt-grillezett cékla és krumpli volt.

Finomságok hónapja

A finomságok hónapja legutóbb a december volt. Remélem hogy a következő a január lesz, majd a február sem marad le, és így tovább.

Azzal kezdődött, hogy még ősszel, amikor K. üzent hogy valahol a földgolyó másik felén vannak és most indulnak Curaçao szigetére, erre mint egyébként leginkább csak itthon ülő, olvasó, képzelődő gasztrokalandor, aki még sosem járt a Holland Antillákon sem, azonnal ezt mondtam: "Húúú, akkor ott feltétlenül igyatok ám ronda kék likőrt!" - mert mindenről az jut eszembe.

K. nem csak hogy ivott, de hozott is ajándékba likőrt, de nem ám az általam ismert valószínűtlen kéket, hanem egy zöldet és egy sárgát. A decemberi fények nagyon szépen nyalogatták az üvegeket kívülről, később én belülről. A Curaçao narancslikőr, amit a szigeten termett keserű narancsból (laraha-ból) készítettek az élelmes holland telepesek, aztán rákapott az egész világ. Több koktélnak és számos ételnek az alapja, állítólag az igazi crêpes Suzette-be is ezt kell tenni. Ezt sajnos már nem tudom kipróbálni.  

A karácsonyi finomságok között kiemelkedett a spenótos lazac levelestésztában, tormamártással. Olyan fagyasztott leveles spenótot kaptam, aminek határozott spenót aromája volt, így csak óvatosan pároltam egy kis olajon, fokhagymával, szerecsendióval, majd ezt tettem az előpárolt lazacfilére. 

A nagy kísérlet a nyáron Lyonban vásárolt terrine formám bevetése volt, amiben a mostanság divat "urizálás" jegyében,  libamáj terrine-t készítettem. A mellécsatolt leírás és a saját szakkönyveim mellett még órákig nézegettem videókat a neten, főleg franciákat, mert ehhez (is) ők értenek igazán. A körítés lilahagyma- és áfonyalekvár volt, meg persze pirítós. Lelkiismeretem megnyugtatásaként kiszámoltam, hogy a libamáj ára kb. 4 doboz cigaretta árának felelt meg, és elég sokan ettünk belőle. És a tüdőnknek sem ártott.

Ez pedig a szokásos családi fatörzstortánk átalakított, beburkolt változata. A bevonás nem sikerült tökéletesen, de a vendégek lelkesen elfogyasztották a tortát.

„Azt a hedonista mindenit!”

Ez a címben szereplő mondat jött vissza erre az sms-re: „Reggeli: friss spárga tanakajdi barnatyúkos tojással, tiroli speck sonkával, saját retekkel, olívás kenyérrel. Ebéd: tanakajdi kendermagos tojásos szélesmetélt, tenger gyümölcsei feltéttel, friss tavaszi petrezselyemmel”. A címzett barátnőm fáradtságot és nehézséget nem ismerve hozta a tojásokat Vas megyéből, és megsétáltatta mind a harmincat szerte a városban: boltban, egyetemen, múzeumban. Biztosan állítom, mindez csak hozzátett a tojások ízéhez!

Miután őt másnap reggel kitettem egy metróállomásnál hogy vissza tudjon vonatozni a tyúkjaihoz, végigszaladtam a piacon, ahol így a szezon vége felé végre igazán friss spárgát találtam. Az áruházban pedig a "tenger gyümölcsei" éppen le volt árazva, ezért döntöttem amellett hogy ebből készül az ebéd. 

Nagyanyáink hagyományát követve, amíg a víz felforr és a feltét elkészül, pont meg lehet gyúrni a tésztát. A maradékot megszárítottam és eltettem az ínséges hétköznapokra. A gyúrást nagyon segíti a gépesítés, nem kell a sodrófával bajlódni, elég ha a gépen fokozatosan egyre szűkebbre állítom a nyújtóhengerek távolságát, majd egy másik szerkentyűfejjel formára szaggatom a tésztát.

Megbeszéltük a barátnőmmel – sok egyéb mellett – a csigakérdést is, és egyetértettünk abban,  hogy a vörös spanyol csigáktól undorodunk, de az éti csigához és mindenféle házas csigához pozitívan viszonyulunk, biztosan az óvodai nevelés miatt, ahol azt közvetítették nekünk, hogy ezek bizony édi kis állatok, ezek szerint paraszt egy sem volt az óvónők között, persze ez az attitűd nem akadályoz meg bennünket abban, hogy minden csigát átröptessünk a szomszéd kertjébe.  Én azért, mert ott túrnak a vaddisznók és azok megeszik a csigákat, és egyszer majd mi is a vaddisznókat, addig is hadd fejlődjenek szépen. A barátnőm szerint a rigók is megeszik a házas csigákat, a saját szemével látta, tehát amíg a disznók el nem érik a lövősúlyt, legalább rigótojást kéne szerezni! Különben meg Petőfi kedvenc étele a vajas csiga volt, Illyés meg Petőfit kutatta, és a francia barátai őt is megtanították a tihanyi kertjében fellelt csigák elkészítésének módozataira. Most ezzel nem tudom mit akartam mondani, de így volt, az biztos.

Szélesmetélt a tenger gyümölcseivel

A tészta: 30 dkg egyszerfogós réteslisztet mértem a deszka közepére, majd hozzákevertem 3 lazán felvert tojást. Összegyúrtam, letakarva kicsit pihentettem, majd kinyújtottam és csíkokra szaggattam. Lobogó sós vízben főztem ki.

A mártás vagy feltét: egy közepes wokba olívaolajat löttyintettem, amikor felforrósodott, beleöntöttem a tenger gyümölcseit és gyakran megrázogattam. (Rázva-dobva, ahogy illik!) Közben két gerezd fokhagymát is belereszeltem és felöntöttem 2 dl tejszínnel. Egy nagy marék friss petrezselyemzöldet szórtam bele és kukoricakeményítővel kicsit besűrítettem.  Sóztam és pár csepp citromlével ízesítettem.

Hedonista reggeli

A csigák elleni harci eszközöm itt megtekinthető!

A szálkák védelmében

Szeremley Borház Badacsony: bőrén sült fogas, grillezett zöldségek, verjus mártás

Kitartó és elmélyült biciklizés, úszás és gyaloglás után sem tudtam kideríteni, vajon ki vagy mi gerjeszti mostanában a balatoni vendéglátás újjászületését? Egyáltalán felülről gerjesztik-e, vagy alulról jön már olyan nyomás, hogy szakítani kell a mikróban melegített hal és lángos hagyományával? 

Pár évvel ezelőtt elsirattam a balatoni klasszikus halsütést, azon belül a keszegsütést és felszólítottam olvasóimat, hogy legyenek tudatos keszegvásárlók, vagy legalább keszegkeresők, hátha ezzel keszegsütésre sarkallhatnánk a halsütőket.  Most azt látom, jobb helyeken már be sem engedik a hekket a forró olajba, csakis a helyi halakat: fogast, süllőt, keszeget, gardát, busát, pontyot, sőt, már igazi jégtálcás halkínálót is láttam, ettől egészen tengerparti hangulatba kerültem. Persze kérdéses, hogy a rengeteg süllő és fogas honnan származik, tényleg a Balatonban ívták-e őket a szüleik, vagy a halkeres furgonból kerültek-e ide, mert azért reggel a kikötőkben nem láthatunk gazdag zsákmánnyal befutott halászhajókat, és mi családilag is csak 2 db/év fogast vagyunk képesek kipecázni a tóból. Na de azoknak van ám íze!..

Tehát a keszeg visszakerült a tányérra, és ahány ház…na nem, annyi nem, de kétféle sütési mód figyelhető meg. A többség azt a hagyományt viszi, mely szerint sűrűn be kell irdalni és ropira sütni, így gyakorlatilag a fej kivételével az egész hal könnyen bekebelezhető. Sajnos van aki a süllőt is csipszre vágja és így már a legendásan finom pofahúsa sem kanyarítható ki a pofacsontjából. Úgy tudom, a ropogósra sütést eredetileg csak az apró halaknál alkalmazták, de szerintem jobban járunk, ha az irdalás, sózás és a paprikás lisztben való hempergetés után nem sütjük agyon a halat, hanem megőrizzük azt a tulajdonságát, amiért imádjuk: az omlós, ízletes fehér húsát, amit egy mozdulattal le lehet húzni a nagyobb szálkákról („bordákról”).  Saját fülemmel hallottam, amikor a szigligeti Oszi bácsit valaki megkérdezte, hogy ő úgy süti-e a keszeget, hogy aztán az egész megehető lesz, erre ezt válaszolta:  „Akkora a nagy szálkája mint egy gyufa, azt csak észreveszed, nem?!”

Nos, én a szálkákkal vagyok! Ezt szívtam magamba az anyatejjel, megtanultam lehúzni a húst a csontról, kivenni az y-szálkákat, ha mégsem sikerül, hát kicsit köhécselek, krákogok, könnybe lábadok, de megéri! Ropogtatásra ott a farok- és oldalúszó, már a gondolatára is megindul az ember nyálelválasztása.  Érdekes, hogy a halak fűszerezésénél nem láttam a lisztben a paprikát, vagy csak a színe volt túl világos, nem tudom, de előfordult, hogy ugyanabban a sómennyiségben forgatták meg a hekket, mint a nyurga keszeget, ettől aztán eléggé sós lett. Van, ahol borsozzák is, nem is kicsit, de ha két héttel később jár arra az ember, szerencsére pont kihagyják belőle. Valaki titkos fűszerkeverékkel dicsekszik egy gasztro tévéműsorban – jaj ne! Jó halnak nem kell ízfokozó! (Megjegyzés: ha az egyébként szimpatikus halsütő szakember legközelebb nem a fűszeres liszt fölött fújkálná a darazsakat a chemotoxszal, bátrabban ennék nála jövőre is.)

Egyik útitársam szerint nagy előrelépés lenne valami változatosabb köret, saláta, mártás a balatoni halak mellé, nem tudom, nekem nem hiányzik, de a kenyérhez ragaszkodnék, köztudottan az viszi le a legjobban a torokban megakadt szálkát. Külön téma lehetne, hogy a gyors érlelésű műanyaghordós ecetes uborkát miért hívják minden balatoni halas büfében kovászos uborkának? Igazi, élő kovászos uborkát láttam pl. a csopaki Víg Molnár csárdában, abból készült a hideg kapros leves, amit éppen elégedetten kanalaztam, miközben kihelyezték a napra, a külső kemence padkájára az utánpótlás uborkát.

Víg Molnár!

Beszélhetnék még a tó körül szaporodó jobbnál jobb éttermekről, a magukra találó csárdákról, és a lángososokról, akik között még mindig van, aki nem mondott le a növényi sajtról, a hígított tejfölről és a végletekig eldiffundált fokhagymáról, de egyszer őket is utoléri a végzet, ahogy a hekket is! Néhány helyen ki lehet választani a halat, amit majd megsütnek nekünk, s e pillanattól kezdve a keszegek a keresztségben megkapják leendő gazdájuk – János, Gábor, Tamás stb. – nevét, vagy legalábbis ezt üvölti a pénztáros, amikor elkészül a rendelés. Sok évtizedes balatoni tapasztalattal a hátam mögött mondhatom, nem emlékszem arra, hogy hekknek valaha is tisztességes keresztneve lett volna. És remélem, hogy most már nem is lesz.

Csak a legszükségesebbek

A szerencsés halacska

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer az északi Óperenciás tengeren egy kacsalábon úszó halászhajó. Olyan, de olyan szép volt, hogy a Napra lehetett nézni, de rá nem! Mivel egész évben úgyis sűrű köd lebegett a tenger felett, ezt a tevékenységet a halászati dolgozók szemészeti üzemorvosa sem ellenezte. Egyszer, egy ilyen szép ködös nyálkás napon, az egyik halász, aki a révkalauz legkisebb gyermeke volt és évtizedek óta a helyi cégnél próbált szerencsét, kifogott egy csodaszép halacskát. Miután kihúzta az összegabalyodott hálót, a hal vidáman vergődött a hátsó fedélzeten, repült ide-oda, majd kiugrott a bőréből. A halász felemelte és azt mondta neki: 

- Ide figyelj te hal, ma jó napom van. Tegnap este finom bundás tőkehalat ettünk chipsszel, a sör is jó volt, az asszony is kedves volt hozzám, tudod mit, most az egyszer lehet három kívánságod! 

A halacska ettől a hírtől még boldogabb lett, lelkesen tátogott, a farkával csapkodott ide-oda. 

- Jaj de jó! Mindig erről álmodtam, de azt hittem ilyen csak a mesében van! Az első, amit kérek, hogy ne dobj vissza ebbe a nagy vízbe, ahol állandóan kerülgetnem kell az olajfoltokat meg a nagy halakat. A második, hogy szeretnék igazi nevet magamnak, mert mindenki csak úgy szólít, hogy "tengeri hal". Harmadszor, nagyon szeretnék világot látni, külföldre kerülni, nagy hegyeket és völgyeket bejárni! 

A halász, ahogy az legalább a mesékben lenni szokott, megtartotta ígéretét. A meseszépen hangzó Heilbutt nevet adta neki, betette egy nagy fehér dobozba, dobott rá egy kis jeget és feltette a kamionra. A kamion bejárt hegyet - völgyet - külföldet. A halacska hegyet addig csak felülről látott, de ha megpróbált a völgyekbe lemerülni, anyukája ráripakodott: „meg ne próbáld, mert megesz a mélytengeri szörny!” Ezek a külföldi hegyek viszont elérhetetlen magasságban voltak, ráadásul a tengerszint felett. Az Alpokban végre havat is látott, de ez is csalódást okozott neki, mert erősen hasonlított a dobozban levő jégkásához. 

Szerencséjére, egy éppen arra járó halszerető gasztrokalandor rátalált, és sok-sok csengő-bongó eurókrajcárt adott érte. Csodaszép csillogó fóliazacskóba fektették, úgy bocsátották további útjára. Hogy ne változzon testhőmérséklete, új gazdája betette a síboxba, a sílécek és a hólapát közé. Ez sem volt túl érdekes számára, mert ugyanolyan sötét és hideg volt, mint a tengerben. Gurultak, gurultak hetedhét határon keresztül, mígnem megérkeztek. Dél körül a gasztrokalandor előkészítette a serpenyőt, kibontotta a fóliazacskót és a Heilbuttot  megszórta tengeri sóval, hogy az könnyebben vissza tudja pörgetni élete filmjét. 

- Itt a vége, süss meg végre! - ez volt a halacska negyedik kívánsága. 

Óriás laposhal petrezselymes mártásban, vadrizzsel

A halfilét nagyobb darabokra vágtam, besóztam és megcsöpögtettem citromlével. Később leitattam róla a nedvességet és lisztbe forgattam. A felhevített olajban megsütöttem az egyik felét, majd megfordítottam és egy darabka vajat dobtam mellé.

A vadrizst meggőzöltem.

A mártáshoz két csomó petrezselymet felaprítottam, rádobtam 5 dkg vajra és egy kis olívaolajra. Folyamatosan kevergettem, hogy az íze a hő hatására kioldódjon. Kevés lisztet szórtam rá és enyhén megpirítottam. 2 dl tejszínt és egy kis fehérbort öntöttem bele, habverővel elkevertem. Megsóztam, beforraltam és citromlével ízesítettem.  

A halevő orra

A halevő ember hagyja, hogy orránál fogva vezessék – már ha halevésről van szó. A hal frissességének megállapításakor is leginkább az orrára hagyatkozik, ahogy étteremkeresésnél is. Amikor Dubrovnikban kószál a halasok utcájában, szimata nem a turistákkal zsúfolt étterem felé vezeti, hanem egy szerényebb, csendesebb, üresebb hely felé. Ha munkaügyi ellenőr lenne, piszkálná az orrát, hogy vajon miért ugyanaz a személy a tulaj, szakács és a pincér, de hát nem ellenőr ő, se nem halőr, hanem egy egyszerű gasztrokalandor. Kicsit szaggatottan megy a kiszolgálás ezzel a személyzeti politikával, a kulcsember ki-kiszalad a konyhából a vendégekhez és hatalmas szenvedéllyel konferálja be, hogy ez semmi, majd meglátják, milyen finom lesz a következő fogás! És a halevő nem csalódik! Fantasztikus dalmát halebéd érkezik az asztalra kisebb-nagyobb megszakításokkal, több órán keresztül, majd az egészet egy fantasztikus töltött tintahal zárja. Az ebéd másik csodája a lasagnette tészta alkalmazása halas köretként. Erre a vendég eleinte kicsit húzza az orrát, de miután megkóstolja a halas szószban-olajban átforgatott, pirított tésztát, nem lehet egy rossz szava sem! A töltött tintahal különböző variánsait pedig azóta is nagy odaadással készíti, és halillatú blogjában hűen beszámol róla.

A halevő legutóbb egy itthoni halpiacon szimatolt. Nem akart ő odamenni eredetileg, de véletlenül éppen arra volt dolga. Ha nem arra lett volna, akkor úgy intézte volna, hogy legyen.  Két gyönyörű tengeri fogast választott, majd az eladó megkérdezte, hogy ”és még valamit?” Ha egy gyorsétteremben hangzik el ez a kérdés, ahova egy tisztességes gasztroblogger be nem teszi a lábát, akkor rendben van, vissza lehet kérdezni, hogy „isten őrizz, meg akar mérgezni?!” De egy halpiacon, ahol már készítik elő a halas büfé kincseit, a halevő beleszippant a levegőbe és azt mondja, hogy „csak két marék tintahalat kérek még, tölteni… ha jól látom, az a füstölt makréla meg pont kitámasztaná a szatyorban a fogast.”

Otthon pedig nem rest a háromemberes ebédért begyújtani a grillsütőt, mert az látta Dubrovnikban, hogy esténként a kis családok és az egyedülállók is begyújtják, hogy aztán csodás tengeri illatok terjengjenek a szűk sikátorokban. Míg a faszén izzik és pácolódik a tengeri fogas, megtisztítja a tintahalat, hogy lefagyaszthassa. Hosszan és elégedetten nézegeti a dobozban, meg is szagolja, mielőtt rázárja a fedelét.

Tengeri fogas ázsiai stílusban

Készítettem egy pácot, amelybe az alábbi dolgokat tettem: szójaszószt, halszószt, kis csokor koriander zöldet, petrezselyem zöldet, reszelt gyömbért, zúzott fokhagymát, felaprított chili paprikát, sót, citrom levét. Ebben pácoltam a halat, amit előzőleg beirdaltam, a hal hasüregébe is tettem. Három órával később a faszenes grillre helyeztem, de előtte a bőréről lesöpörtem a zöldfűszer-maradványt, nehogy megégjen. Amikor megfordítottam, meglocsoltam a maradék páclével.

Szélesmetélt halas köretként

Ha valakinek halas étterme van, gyűjtse össze a halról lecsöpögő fűszeres zsiradékot, és abba forgassa bele a kifőzött tésztát, majd pirítsa meg egy wokban.

Nekem nincs, ezért egy wokba nagyobb löttyintés olívaolajat teszek, megpirítok egy kis aprított fokhagymát, 6-8 szelet ajókát (olajos sózott szardellát) szétpárolok benne, megöntözöm halszósszal, és a végén dobok bele durvára vágott petrezselyemzöldet. A kifőzött tésztát ebbe forgatom bele. Érdemes kicsit odakapatni, hogy jó füstös íze legyen.

Csiga sörkert

 Kedves Vendégeink!

Szeretettel köszöntjük önöket a nemrég felújított Csiga sörkertben! 

Felejtsék el a korábbi évek vállalhatatlan színvonalát, amikor azokkal a gusztustalan műanyag poharakkal vártuk önöket! Idén, egy kisebb beruházás keretén belül csodálatosan modern, tájba illő, öko-bio söröspavilonokat állítottunk fel. Mint bizonyára észrevették, ezek az építmények fedettek, rejtő színükkel tökéletesen illenek a virágágyásokba, így exkluzív körülményeket tudunk biztosítani minden házatlan vendégünknek.  

Használati utasítás: szíveskedjenek a liliomokat és az előnevelt salátákat gondosan elkerülve megközelíteni a pavilont; kérjük, hogy elhaladás közben ne itt kezdjék meg a fűbe harapást!  Legyenek kedvesek felkúszni az épület oldalán, majd a tető alatt átbújva vessék a langyos sörbe meztelen testüket! Ott aztán annyit vedelhetnek, amennyit bírnak, de kérjük, utána azonnal szíveskedjenek elhalálozni! Amennyiben antialkoholisták, a fulladásos halált is választhatják, a hároméves pénz-visszafizetési garanciánk ez esetben is érvényes.

Bízunk abban, hogy mindannyian vidáman csúszkálnak majd az örök nyálmezőkön!

Köszönjük.

Sörkorcsolya: füstölthalas krém

Tálalható elegáns hosszúkás poharakban, vagy apró pirítós kenyerekre téve. A hab tetején néhány szál kapor nagyon jól mutat és finom is.

30 dkg füstölt hal (makréla, tokhal), 10 dkg vaj, 2 dl tejszín, néhány csepp tabasco szósz, frissen őrölt bors, néhány szál zöld kapor, pirítós kenyér vagy sótlan stangli

A halat néhány percig párolom gőzben, vagy kevés olajban és vízben, csak annyira hogy a húsa felpuhuljon. Miután kihűlt, lehúzom a bőrét és minden csontot, szálkát eltávolítok belőle, a húsát elmorzsolom, villával szétnyomkodom.

A vajat habosra keverem, pár csepp tabascot és frissen őrölt borsot teszek bele, és hozzáadom a halat, igyekszem jól elvegyíteni őket. A tejszínt felverem és óvatos mozdulatokkal, kis adagokban belekeverem a halkrémet.

 

Tábori hegyi pisztráng – VKF! 47.

Tisztítószerek

XXI. századi kegyetlen büntetési módozat a gasztroblogger sítáborba száműzése. Egy hét sütés-főzés nélkül! – szól az ítélet. Aztán a kegyelmi kérvény után enyhítés következik: legyen inkább tábori konyha 1700 méteren, de bolt és zöldséges nélkül.

Mit visz magával a száműzött ilyenkor? Íme a lista:

• sífelszerelés
• serpenyő
• palacsintasütő
• kemping kézi habverő
• általános szakácskés
• fakanál
• bornyitó
• lekvár-válogatás a kamrából
• forraltbor-fűszerek, só, borsőrlő, fűszerpaprika, kömény, szerecsendió
• hagyma, fokhagyma, kolbász, szalonna, tojás, bor – itthonról, minden más onnan
• fényképezőgép

Esténként tehát – amikor a liftek aludni mennek – főzés! De a magaslati betegség furcsa tünetekkel jár egy hobbiszakácsnál! Nem tud csak úgy elsiklani a számtalan hegyi étterem és menedékkocsma mellett. A 24-es pálya tetején 10.30-11.00 között, úgy 50 méter hosszan rendszeresen érzi a megfuttatott fokhagyma illatát. A 46-osnál szombatonként egy komplett süldő malac forog a nyárson, a parázsra csöppent mennyei aromákat a gyerekpálya felé viszi a szél, de hiába, a kis disznók valamennyien sült krumpliért és kecsapért fognak hisztizni majd délben az éttermekben. Komoly gasztrosíelőknek messziről kerülendő az a hütte, amiből 1900 méteren árad a porleves szaga. Bele sem mer az ember gondolni, hogy akár még gulásch suppét is képesek így előállítani! Még szerencse, hogy néhány kilométerrel odébb vanília szósszal és mákkal leöntött gőzgombóccal várják a hegyi népeket, a kávét és a forró csokit Strohval bélelik ki a fázós sporttársaknak.

A hegyen, az ingázó falusi hentes kicsinyke boltja is megtalálható, hetente 3x2 órás nyitva tartással, házi húskészítményekkel, érlelt sonkákkal, friss kenyérrel. Száműzöttünk hamar megtapasztalja, hogy a liptói alapra épített magyar körözöttje úgy simul az alpesi rozskenyérre, mint zerge szarvára a hópihe! És ha süt mellé egy szeletet a hegyi sonkából, az nem köpködi tele a főzőlapot vízbuborékban oldott adalékanyagokkal. De a legjobb minél hamarabb hazautazni, és folytatni a tengerszinthez közeli konyhai sportot.

Tábori hegyi pisztráng

A halat az első utunkba akadó boltban vettem. Besóztam és állni hagytam. Krumplit nagyon vékony karikára vágtam, vöröshagymát kicsit vastagabb karikára és két édeskömény gumót is felszeleteltem. Utóbbit kevés vajon kicsit átforgattam 1-2 percig, hogy enyhén megfonnyadjon. A fóliát duplán hajtva téglalappá formáztam, enyhén beolajoztam és ráterítettem a megsózott zöldségeket, arra pedig ráfektettem a halat. (A hal bendőjébe vékonyra szelt fokhagymát is tehetünk, tetejére zöld fűszereket.) Olajjal megkentem a halat, egy maradék paprikát csíkokra vágva rátettem a törzsére, a fóliát behajtogattam, hogy ne túl szoros csomagokat kapjak. Sütőben 190º-on kb. 40 perc alatt megpárolódott. Szabadban parázson és grillen is megsüthető! 

 

A bejegyzés a Vigyázz Kész Főzz! Kalandra fel! című fordulójára készült.

Paradicsomos zelleres tintahalragu?...

Megtehetem-e hogy valamit két és fél napon át szenvedélyesen kanalazok befelé, és hírét sem osztom meg a hallgatósággal? Hogy nem kürtölöm szét a netes térben, mily remek ételt alkottam? Hogy nem vallom be, nem tartogattam tovább azt a zacskó fagyasztott tintahalat, hanem úgy döntöttem, ennyi nekem is jár a nagy hidegben? Azt sem meséljem el, hogy amikor a kosárba tettem a gigantikus szárzellert, már akkor tudtam, felét a halak istenének áldozom, másik felét a rizottóénak? Elhiszik nekem, hogy át sem gondoltam mit miért teszek, csak úgy jött a kezemből a recept? Dicsekedjek el azzal, hogy milyen rendes voltam, mert a téliesített kóbor macskánknak is juttattam a tintahal leeső részeiből és nem kellett neki magyarázni, hogy mi ez? Hogy milyen klassz dolog, amikor a hosszúkásra vágott és kukoricalisztbe forgatott hal felpöndörödik a forró olajban? És azt is tartsam magamban, hogy a zeller kevés olívaolajon párolódott és hamar összemelegedett az egészparadicsom konzervvel, a fokhagymával és némi fűszerrel? Nem fognak haragudni az olvasók, hogy magam sem tudom miért hajítottam bele a raguba a megsült tintahalakat, amikről részben leázott a kukoricakabát és remekül besűrítette a mártást? És hogy már csak egy percig hagytam rottyanni, mert féltem hogy megkeményedik, de bíztam a paradicsom savasságában hogy legfeljebb majd az besegít ha mégis baj történne? Nem lenne mégis jobb, ha az egész blogvilág átérezné, hogy mekkora találmány a felkunkorodó tintahaltest, mert kagylóként magában tartja a mártást, benne a darabos paradicsommal és a szárzellerrel? Vajon együtt fognak érezni velem, ha megosztom az elkeseredésemet, amiért nem találtam a kamrában fekete olajbogyót, pedig annyira kiáltott utána az étel? Csigázzam fel a halevők amúgy is egészségesebb agyát azzal, hogy képzeljék el a zelleres hal ízt és a hal ízű paradicsomot, együtt? Érdemes-e ismét győzködnöm a kétkedőket hogy a tintahalnak, kalmárnak igenis kiváló íze van, vagy hagyjam őket a tudatlanságban a radírgumis poénjukkal egyetemben?

És bevalljam azt, hogy milyen hiba volt a képen látható főtt krumplit mellé tenni, mert másnap amikor rusztikus ropogós bagettel ettem, az sokkal nagyobb királyság volt? Elhiszik nekem, hogy volt egy két és feledik nap is, amit már alig bírtam kivárni?