Bennefőtt gombóc és szerelemgolyó

A bennefőtt gombócot Grenadine ültette a fülembe. Onnan gurult kalapácson, üllőn, kengyelen át az agyamba és görgött ide-oda heteken keresztül. Egy módja van csak annak, hogy lekerüljön a gyomromba, ha megfőzöm - gondoltam. Ezzel a probléma nehezén már túl is jutottam és már csak azt kellett kitalálnom, milyen egytálételt állítsak össze, amiben a gombócokat „bennefőzhetem”. Szarvasom nem volt, a vadászó barátom azt a bizonyos szaftos őzgerincet is csak ígérgeti már egy éve! Remélem olvassa ezt a bejegyzést! (Ha nem majd ellinkelem neki.)

Egy bárányka combjára akadtam a mélyhűtőben, ez lett hát az alap. Úgy terveztem, hogy bárányragut készítek gombával, de elvetettem az ötletet, mert a piacon gyönyörű borjúmájba botlottam és végül az került a bárány és a krumpligombócok mellé. Igen, mert egyszerű burgonyagombócokat főztem bele a már kész ételbe, amit kicsit bővebb lére hagytam, hogy a gombócoknak legyen miben ficánkolniuk.

Juj, de mit láttam a hentesnél! Ez volt kiírva a pult plexitetejére: „sertéstüdő, borjúmáj, pacal, szerelemgolyó kapható”. Elvörösödve pislogtam és próbáltam megfejteni a szórejtvényt, vagy legalább megpillantani egy ilyen golyót a pacal környékén. Az is megfordult a fejemben, hogy a hentes talán kiterjesztette a tevékenységi körét, mert hús árusításából már nem nagyon lehet megélni.
Miután a borjúmáj révén közelebb kerültünk egymáshoz és hátrapillantva láttam, hogy senki nem áll mögöttem, óvatosan előhoztam ezt a golyó dolgot. Ő meg hetykén visszakérdezett, hogy „miért, mit gondol, mi lehet az?”
Na, ezt utálom, kérdésre kérdés, hadd vergődjön a szerencsétlen vásárló a veres képével! Pár másodpercig úgy tettem, mintha elmélyülten vizslatnám a biztonságosabbnak tűnő felvágottas részleget.
- Szóval, mit gondol? - forgatta meg bennem újra az indiszkréció csontozókését.
Veszettül pörgött az agyam, felvillantak benne mindenféle korhatáros filmajánlók, meg távol-keleti szexterapeuták hirdetései.
- Hát a bikatöke! - adta meg végül a kegyelemdöfést a hentes.
- Persze, gondoltam hogy az! - vágtam ki magam lazán és talán még kacsintottam is hozzá, de így utólag belegondolva ez elég nagy marhaság volt.

Nem érdemeltem kegyelmet, mert tudnom kellett volna miről beszélünk, hiszen ilyesmit ettem már az Alföldön, ahogy kakasherét is és valóban mindkettő jegyezni való étel.
Ezek a szerelemgolyók is afféle bennefőtt gombócok.

(Utóirat: az imént rákerestem a gugliban a „szerelemgolyó”-ra. Még egyszer juuujjjj!)

Feljegyzések Párizs gyomrából

Párizs megér egy klisét! - jegyezte meg E. utazásom hírére. Ezért francba a francia frázisokkal, nem fogok arról írni, hogy hány réteget láttam a félbeharapott könnyű croissantom belsejében, vagy hogy miként simogatta a tejeskávé a torkomat a kávéház teraszán, ahol a székeket nem egymással szemben helyezik el, hanem az utca felé fordítják, amely így huszonnégy órás l'art pour l'art színházként szolgál az ücsörgők számára.

Arról viszont szívesen írok, hogy mi köze van a normandiai vajnak a mi tea- vagy márkázott vajunkhoz: Semmi!!!!!!!!!!

Gyomor
Bár nem először jártam ebben a városban, ismét fantasztikus érzés volt, hogy azt a levegőt szívhattam be, amit korábban Victor Hugo vagy van Gogh lélegzett ki. Vagy Zola, akinek "Párizs gyomra" című regényét az egykori vásárcsarnok ihlette. Ennek a helyén ma a Les Halles bevásárlóközpont és egy metróállomás van. Ide illő zola-i illusztráció lett volna, de sajnos mégsem itt, hanem egy belvárosi metróállomáson futottam össze egy igen jó húsban lévő patkánnyal.

Test
Mivel tudtam, hogy a pünkösdi hétvégét a magyar ugaron fogom tölteni szürkemarhák és mangalicák társaságában, úgy gondoltam, Párizsban maradok inkább a kagyló - csiga - hal - bárány állatövben.
A bárányragu kis vasfazékban lakott, zöldbabbal, lóbabbal és borsóval volt neki megágyazva. A lazac csak leheletnyire volt megsütve, selymes, enyhén mustáros mártással adták, és krumplipürével. A kagylók és csigák szépen megfértek egymás mellett, ismét rácsodálkoztam, hogy tulajdonképpen miért is nem esszük mi magyarok ezt a kertészbosszantó állatot? Úgy tudom, Berzsenyi, Petőfi és Illyés is nagy csigarajongók voltak. A megfélemlített csigacsaládok lassan aztán el is kerülték Illyésék tihanyi kertjét.
Megpróbálkoztam a hagymalevessel is, na itt végre magunkat hirdethettem ki győztesnek, ugyanis az én levesem, ami makói hagymából készül, sokkal ízletesebb szokott lenni. Kár hogy a leves tetején úszó sajtos pirítóson levő SAJT ismét szépített a franciák javára.
Bár nem vagyok édesség-rajongó, de a chez Clément étteremben mégis megpróbálkoztam egy igazi, házi (!) crème brulée-vel. Igyekeztem úgy viselkedni, mintha bölcsőm a Szajna partján ringott volna, és olyan könnyedén kopogtattam fel a brulée tetejét, ahogy Amélie Poulain teszi csodálatos élete során nap mint nap. Hogy mitől volt házi, nem tudom, nekem attól, hogy olyan lapos, kétfülű tányérkában hozták ki, mint amilyenben a nagymamák tálalják a tejbepapit nálunk.

Sóhaj
Jó lehet olyan országban élni, ahol érdemes fenntartani egy 30 nm-es mustárboltot, amelynek kirakatüvegére minden nap odanyomhatnám az orromat!..

Szellem
Párizs az ínyencek városa, a szellemnek és a gyomornak is kellő minőségű és mennyiségű táplálékot nyújt, s mindezt csodálatos terítéken. A szellemit most főleg a pár hónapig látható Maurice Vlaminck-kiállítás jelentette. Vlaminck a Fauves (Vadak) csoportjának meghatározó alakja volt. Magyar követőik voltak a "nagybányai neosok": Berény Róbert, Boromisza Tibor, Ziffer Sándor és Czóbel Béla, akinek egyébként a Cafe Dome volt a törzshelye, csakhogy zárjam a kört Párizs körül.
A színházrajongókra is jó idők járnak arrafelé, a Katonások mutatják be hamarosan az Ivanovot, ahogy ezt az alábbi plakát mutatja.


Utca
Van a polcomon egy kívül-belül helyes kis könyv, Földes Jolán regénye "A Halászó macska uccája" (1936). Kevesen ismerik, pedig megjelenése idején nemzetközi siker volt. Az írónő egy nemzetközi regénypályázatra adta be művét és első díjat nyert vele. Legutóbb 2006-ban adták ki, de ahányszor bemegyek valamelyik bp.-i antikváriumba, mindig találok egy-egy első kiadást, néhányszáz forintért.
A könyv egy emigráns magyar család életén keresztül mutatja be a dél- és kelet-európai menekültek életét a századeleji Párizsban. Regénybeli lakóhelyük a Halászó macska utcája. Most végre elzarándokoltam ide, hogy saját szememmel is lássam.
Az "ucca" valójában egy szűk, rövid, sötét és piszkos sikátor. Kinyújott karjaimmal mindkét falát egyszerre meg tudtam érinteni. Egyetlen befalazott kapualjat találtam benne, és néhány sehovasenéző ablakot. A közeli utcákban zsivaly, vidám turisták, keleti éttermek - itt lakott József Attila is a Rue de la Huchetteben, 1926-ban. A másik oldalon az elegáns Párizs: a Szajna, és a virágzó gesztenyfák által takart Notre-Dame.

Megértettem Földes Jolán választását, igazi magyar utca ez, maga a "Naptalan kelet" - pedig ott van a központban, pár lépésre a napos oldaltól. Csak a jó irányba kell elindulni.
Elfacsarodott szívvel jöttem el onnan. Bakony az én Párizsom...

Itthon
Éjszaka érkeztem haza, poggyászomban egy üveg calvadossal és egy szarvasgombás borecettel. Másnap főztem itthon egy marhahúslevest, az édesanyám házi cérnametéltjével.

Ízlések és bárányok

- És mit szólna a nyakához? - kérdezte a hentes kacsintva, miután egy szép báránylapockát választottam de kevésnek találtam.

- Rendben, próbáljuk meg! - mondtam és bizony nem bántam meg. Mert bár nem volt túl elegáns látvány a pecsenyés tálon, de mint minden állat nyaka, ez is nagyon ízletes falatnak bizonyult. Jövő héten meg is fogom köszönni a nyalka henteslegénynek...

Hetekig teszteltem olvasóimat és környezetemet, hogy mi kerül húsvétkor az asztalukra és felmérésem az alábbi eredménnyel zárult: kevesen esznek bárányt húsvétkor, a blogon megfordulóknak is csak a 20%-a, a nem blogolvasók pedig még annyian sem.

Kérdésemre, hogy miért nem, a többség borzongva azt válaszolta, hogy nem szereti, mert bárányíze van, vagy még nem is evett, de meg sem kóstolná mert hátha bárányíze van. Igen, ez tagadhatatlan, de ha szerencsénk van előfordul még, hogy a csirkének csirkeíze, a marhának marhaíze van mesterséges ízfokozó nélkül is, akkor miért nem lehetne a báránynak bárányíze?! Hasonló viszolygást tapasztalok gyakran a felnőtt birka körül is, érdekes hogy aki egyszer evett nem megfelelően elkészített birkát vagy pacalt, az többé soha nem hajlandó megkóstolni. Bezzeg ha rossz dobostortát esznek vagy vacak kávét isznak valahol, ez nem akadályozza meg őket abban, hogy legközelebb is próbálkozzanak vele.

Felmérésem legmegdöbbentőbb érve az volt, hogy "nem kóstolnám meg, mert olyan aranyos kis állat"! Érdekes, hol van ilyenkor az "úgy szeretlek majd megeszlek" vagy az "olyan ennivalóan édes" mondás a gyakorlatban? Na jó belátom, hogy a bájos báránypofi engem is meghat, különösen azóta hogy hortobágyi barátainknál egy kitaszított fekete rackabárány mesterséges táplálásába segítettem be, - "beeeeeee" - hajtogatta a bari kétóránként kegyetlenül, még éjszaka is. Miközben a szomszéd tanyára zötykölődtünk át egy terepjáróval, hogy megfelelő minőségű tejet szerezzünk a kis árvának, eltűnődtem azon, hogy persze minden családnak van fekete báránya, de ha a fekete rackáknak csak az van és kitaszítják őket, hogyan maradnak fenn?..

Na de vissza a bárány aranyos kinézetéhez. Igen, ez az érv méltányolható, talán a nyuszikat is ezért nem eszik meg sokan. Maradjunk csak a rút pulykaarcoknál és a tokás disznóknál, hogy egyes halfajok lugosibélás fejéről már ne is beszéljek.

Fájdalom, hogy a bárány nálunk különleges, ritka húsféleségnek számít, miközben tőlünk keletre, délre és nyugatra mindennapos csemege. Jártam egyszer egy német irodaházban, ahol hétköznapi menzai étel volt a sült báránycomb, paradicsom-mártással. Néhány euróért mérték, és nagyon finom volt!

Jó pár éve már hogy a bárányok visszatelepültek Magyarországra, így ismét lehet találkozni velük a piacokon és a nagyobb élelmiszerboltokban. Különösen húsvét előtt sokan közülük kamionra ülnek és Taljánországba távoznak, ahonnan aztán soha nem térnek vissza. Sajnos a többi húsféleséghez képest ez drága csemege – ezt az egy érvet elfogadtam volna a felmérésben, de erre senki sem hivatkozott.

Különösen a tejes bárány húsa nagyon ízletes, zsírszegény és könnyen emészthető. Javaslom, hogy aki még nem ismeri ezt az ízélményt, mindenképpen próbálja meg!

vályúban a juhok szomjasan hevernek

Bárányológia:
tejesbárány vagy szopósbárány = 1-3 hónapos
pecsenyebárány = 6-8 hónapos
jerke = fiatal nőstény bárány
toklyó = 1-2 éves juh
ürü = herélt kos, különlegesen finom az íze
rackajuh = ősi magyar juhfajta, egykor ez volt a legelterjedtebb magyar fajta, hosszú egyenes csavart szarva van, gyapja hosszú és durva tapintású (ld. a fotóimat)


Rozmaringos báránypecsenye paradicsom-mártással és polentával

Fél nappal a sütés előtt visszafogottan besóztam a húst. Eleinte lefedve sütöttem kevés vizet aláöntve, majd félidőben néhány rozmaringágat dobtam mellé, két fej gerezdre szedett, de nem megpucolt fokhagymával. Az utolsó negyedben fedél nélkül pirítottam, a pecsenyelevével öntözgettem.
Rozmaringos paradicsom-mártás:
2 dl paradicsom sűrítményt összeforraltam kevés őrölt rozmaringgal és sóval, csipetnyi cukorral, majd néhány kanál pecsenyelevet beleszűrtem, kevés vizet adtam hozzá és keményítővel sűrítettem.
Polenta:
Kukoricadarát forró vízbe öntöttem és állandó kavargatás mellett megfőztem. Kevés sót adtam hozzá, amikor puha lett kb. 10 dkg parmezánt és 5 dkg vajat kevertem el benne. Kerek tálra öntöttem, itt megszilárdult és tortacikkek formájában szeleteltem.

És még valami a rackákról: szenvedélyes fotósoknak el sem tudok képzelni szebb kihívást, mint fekete rackát fényképezni rikító napsütésben, háttérben mozgó fekete macskával!