2014. október 17., péntek
Kofapszichológia
Fogynak a kereskedők rendesen! Hónapról hónapra csökken a
számuk és hol van még az év vége! Na, nem járvány tizedeli őket, hanem ők
maguk. Úgy viselkednek, hogy az ember nem tehet mást, mint kifordul a
boltjukból, el a pultjuktól, majd előveszi képzeletbeli noteszét (mert az igazit
nem cipeli magával és azt amúgy sem szennyezné be ilyesmivel) és rá, a nevükre odavés két vastag
vonalat, egymást alaposan keresztezve . Ez annyit tesz, hogy „na ide sem jövök
többé!”
Például ahhoz a zöldségárushoz, akit biztattam: nyugodtan
tegyen a zacskóba néhány sárgább fürtöt is saszlából, sőt, egy bordót is! „Majd
ha odaérek azokhoz a fürtökhöz. Mert sorban, egymás után adom” - mondta, de sajnos nem ért
oda. Tőlem meg csak ennyi telt: „Azt hittem, hogy azok is eladók” Megalkuvó, a
hiánygazdálkodásban szocializálódott vevőként elkullogtam onnan. Nem számoltam ki,
hányadik vevő után kellene sorba állnom ahhoz, hogy pont a bordóhoz jussak.
A nemrég nyílt kenyérboltban 820 Ft-t kellett fizetnem, de csak tízezresem volt. „Nem tudunk visszaadni” - mondta kéjesen az eladó, akinek alig pár
másodperce bocsátottam meg azt, hogy egyáltalán nem érdekelte
melyik kenyérből és mennyit akartam eredetileg venni. Elővettem szociálpszichológia-tanárom
tanítását, miszerint ilyenkor nem a vevőnek kell intézkedni és pénzt váltani, hanem
a kereskedőnek, ezt pedig úgy adhatjuk értésére, ha csak állunk és nézünk
bambán. Álltam és bambultam, közben átfutott az agyamon, hogy a tanárom mintha amerikai
szakirodalomra építette volna a kurzusát. Mögöttünk mozgolódni kezdett a többi
vevő. „Bankkártyával fizethetek?”- adtam fel a tanítást, mert addigra már éreztem, hogy el kell lépnem az amerikai mintától. ”Azzal nem
lehet.” - jött a válasz. Még egyet bambultam, hátha mégis beérik a tudás fája. „Nem tud
visszajönni holnap?” - kérdezte az eladó. „De - mondtam - csak ma is szerettünk
volna vacsorázni”. Üres kézzel jöttem ki a boltból.
A sok csalódás a kiskereskedőktől elhajt valamelyik önkiszolgáló
élelmiszerboltba, mostanság már lassan csak egy bizonyos céghez, mert az egész
környéket ők bitorolják. De ott meg olyan zenékkel bombázzák a vevők füleit,
ami arra sarkall, hogy csak gyorsan végigsprinteljem a boltot, fizessek (bárhogyan!)
és minél előbb elhagyjam a terepet, szolidáris pillantást küldve az üveges
szemekkel néző pénztárosoknak. Állítólag a guantánamói börtönben is kínoznak
zenével.
De nemrég megtört az átok! Egy isten háta mögötti piacon,
egy csendes szombat reggelen, egy halk szavú kofától helyes, lapos lilahagymákat
vettem. Annyit és olyat, amennyit és amilyet akartam. A vásárlás kellemes légkörben,
teljes érdekazonosság mellett zajlott. Másnap megsütöttem a hagymákat, a formájuk
miatt sokkal könnyebb volt bánni velük, a pecsenye mellett nagyon látványosak
voltak. Pár nappal később megírta valaki, hogy már évek óta meghalt a szociálpszichológia-tanárom.
Sült lilahagyma
A hagymákat megpucoltam, a gyökerüknél laposra vágtam, hogy egyenesen üljenek a fenekükön. A tetejükön csillag alakú bevágást ejtettem úgy, hogy ne vágjam át a fejeket. Vajat és sót tömködtem a kitágított résekbe.
Egy tűzálló tálat kiolajoztam, abba ültettem a hagymákat. 200 fokos sütőben sütöttem, félúton némelyikbe rozmaring ágacskát tűztem. Néha meglocsoltam őket a a tálban összegyűlt vajjal és saját levükkel!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)