Tábori hegyi pisztráng – VKF! 47.

Tisztítószerek

XXI. századi kegyetlen büntetési módozat a gasztroblogger sítáborba száműzése. Egy hét sütés-főzés nélkül! – szól az ítélet. Aztán a kegyelmi kérvény után enyhítés következik: legyen inkább tábori konyha 1700 méteren, de bolt és zöldséges nélkül.

Mit visz magával a száműzött ilyenkor? Íme a lista:

• sífelszerelés
• serpenyő
• palacsintasütő
• kemping kézi habverő
• általános szakácskés
• fakanál
• bornyitó
• lekvár-válogatás a kamrából
• forraltbor-fűszerek, só, borsőrlő, fűszerpaprika, kömény, szerecsendió
• hagyma, fokhagyma, kolbász, szalonna, tojás, bor – itthonról, minden más onnan
• fényképezőgép

Esténként tehát – amikor a liftek aludni mennek – főzés! De a magaslati betegség furcsa tünetekkel jár egy hobbiszakácsnál! Nem tud csak úgy elsiklani a számtalan hegyi étterem és menedékkocsma mellett. A 24-es pálya tetején 10.30-11.00 között, úgy 50 méter hosszan rendszeresen érzi a megfuttatott fokhagyma illatát. A 46-osnál szombatonként egy komplett süldő malac forog a nyárson, a parázsra csöppent mennyei aromákat a gyerekpálya felé viszi a szél, de hiába, a kis disznók valamennyien sült krumpliért és kecsapért fognak hisztizni majd délben az éttermekben. Komoly gasztrosíelőknek messziről kerülendő az a hütte, amiből 1900 méteren árad a porleves szaga. Bele sem mer az ember gondolni, hogy akár még gulásch suppét is képesek így előállítani! Még szerencse, hogy néhány kilométerrel odébb vanília szósszal és mákkal leöntött gőzgombóccal várják a hegyi népeket, a kávét és a forró csokit Strohval bélelik ki a fázós sporttársaknak.

A hegyen, az ingázó falusi hentes kicsinyke boltja is megtalálható, hetente 3x2 órás nyitva tartással, házi húskészítményekkel, érlelt sonkákkal, friss kenyérrel. Száműzöttünk hamar megtapasztalja, hogy a liptói alapra épített magyar körözöttje úgy simul az alpesi rozskenyérre, mint zerge szarvára a hópihe! És ha süt mellé egy szeletet a hegyi sonkából, az nem köpködi tele a főzőlapot vízbuborékban oldott adalékanyagokkal. De a legjobb minél hamarabb hazautazni, és folytatni a tengerszinthez közeli konyhai sportot.

Tábori hegyi pisztráng

A halat az első utunkba akadó boltban vettem. Besóztam és állni hagytam. Krumplit nagyon vékony karikára vágtam, vöröshagymát kicsit vastagabb karikára és két édeskömény gumót is felszeleteltem. Utóbbit kevés vajon kicsit átforgattam 1-2 percig, hogy enyhén megfonnyadjon. A fóliát duplán hajtva téglalappá formáztam, enyhén beolajoztam és ráterítettem a megsózott zöldségeket, arra pedig ráfektettem a halat. (A hal bendőjébe vékonyra szelt fokhagymát is tehetünk, tetejére zöld fűszereket.) Olajjal megkentem a halat, egy maradék paprikát csíkokra vágva rátettem a törzsére, a fóliát behajtogattam, hogy ne túl szoros csomagokat kapjak. Sütőben 190º-on kb. 40 perc alatt megpárolódott. Szabadban parázson és grillen is megsüthető! 

 

A bejegyzés a Vigyázz Kész Főzz! Kalandra fel! című fordulójára készült.

Grillezett töltött kudarc

Egy hobbiszakács élete sem csupa selymes sodó és könnyed eperfelfújt! És csak akkor lehet hiteles krónikás, ha őszintén beszámol a kudarcokról is. Arról a végtelen szomorúságról, amit akkor érez, amikor előveszi a tintahalat és elmélázva kicsit megpiszkálja a csomagolását. Már akkor tudja, hogy minden hiába.

Könnyezve vágja fel a hagymát amit olívaolajon megfuttat, elszoruló szívvel rádobja a tintahalak összevágott karocskáit, néha egy-egy ajókát is dob mellé. Hátha ez segít! Hátha most lesz az áttörés! Közben totál reménytelenül rizst párol és a végén összekeveri a halas cuccal, beleszór némi vágott petrezselymet is. Mintha a halak is éreznék hogy minden hiába, ki- kicsusszannak kezei közül, amikor tölti őket. Rakoncátlanságuknak a hústű vagy a fogpiszkáló vet csak végett. Sebészi pontossággal ferdén beirdalja testüket, óvatosan, nehogy végleges sebet ejtsen rajtuk. „Valóban bizarr látvány” – mélázik el a blogger, ahogy a tálba fekteti a csomagocskákat és olívaolajat locsol rájuk. „Lehet hogy mégis nekik van igazuk?”

Aztán eljön a nagy nap. Érkeznek a vendégek, izzik a szén, fogy a bor. A sütés vége felé oson a grillsütőhöz a szerencsétlen, kezében a tintahalas tállal, de mindig van aki észreveszi és undorodva megkérdezi: „Te jó ég! Mi ez? Csak nem akarod megsütni???”

Gombóccal a torokban kuporog a hobbiszakács a rács sarkánál, oda teszegeti fel a kreálmányát. Külön tányérra rakja, hogy ne feszítse tovább a húrt. Kirekesztve, leszegett fejjel ül asztalhoz. De egy gasztroblogger nem tud meghúzódni önmaga árnyékában. Mindig elköveti ugyanazt a hibát: kiszúrja a társaság legliberálisabb ínyencét, mellé lopakodik és halkan megkérdezi: „Megkóstolod?”

Persze hogy megkóstolja! Ne legye a neve liberális ínyenc, ha ezt a próbát ki nem állja! Fogást keres az állaton, csúszkál az ide-oda tányérján az elegáns grillkolbászok között, aztán belevág. Néha szemébe fröcsköl a lé, máskor csak kifordul az egész töltelék. Bekapja, forgatja a szájában. Nem szól semmit. Esetleg annyit, hogy "érdekes". De többet köszöni szépen, most nem kér.

A gasztrokrónikás megalázottan elnéz a hátszín, a grillezett pisztráng és a húspogácsa fölött és tudomásul veszi, hogy megint egész héten egyedül eheti a töltött tintahalait, hidegen, melegen, tízórai, vacsorára. Becsületből, büszkeségből, csakazértisből.
De közben arról álmodozik, hogy egyszer talán jön valaki, aki odakuporodik mellé a tűzhöz, csillogó szemekkel lesi a tintahaltölcsérek pirulását, aztán még forrón lekap egyet a rácsról, beleharap és átszellemülten felkiált: „Ajóka is van benne? Zseniális!”

Tűzzel, vassal

Mire jó egy gasztroblog? Például hogy a barátok innen értesüljenek arról: zománcos bográcsom van, amiben fakanállal kergetem a pörkölt alkatrészeit. Madarat tolláról, embert bográcsáról - vallják a cimborák és eltűnődtek azon, hogy megszakítsák-e velem végleg a kapcsolatot vagy kistafírozzanak? Szerencsére utóbbi mellett döntöttek, beszereztek nekem egy vasbográcsot és most kapaszkodjon aki szédül: csináltattak hozzá egy fémkanalat is! Olyat, amivel a pusztai emberek főznek! Bonuszként kaptam egy-egy zsák házi tarhonyát és tésztát, valamint paprikát. Új fejezet indulhat gasztro egyedfejlődésemben: úton a tökéletes slambuc és pásztortarhonya előállítása felé.

De előbb megyek, bevetem magam a szakácskönyveim közé és kikutatom a "vasbogrács kiégetése első használat előtt" című tudományos kérdést. Mert eddig ahány emberrel beszéltem annyiféle megoldást javasoltak. Jóbarátok leszünk ezzel az edénnyel, már látom. Sok időt fogunk együtt tölteni, főleg mosogatás közben. A mosogatáshoz, úgy tudom, be kell szereznem egy kis homokot is meg tiszta mangalica zsírt. És úgy meg fogok izmosodni, hogy simán nyerem majd a helyi fekvenyomó bajnokságot.

Most már megnyugodtak a barátok. Nem olvassák többé a blogomat. Azt hiszik, minden rendben van velem. Úgyhogy csendben bevallhatom: van még egy bográcsom. Azt is ajándékba kaptam. A pincében rejtegetem. Még sohasem használtam. Rozsdamentes acél. Szendvicstalpas. Fedős. Direkt marketingben értékesített. Nem ég le benne semmi. Sőt, fele annyi idő alatt megfő benne az étel. Egy híres edénygyártó cég műve. Nagy Z betű van rajta.
Én kérek elnézést az egész nemzettől...

előzmények: Pásztorételek és előítéletek

Irány a legelő!

Ha a Hortobágyra megyek, az alábbi dolgokat viszem magammal: túrabakancsot, messzelátót, fényképezőgépet, kerékpárt és HŰTŐTÁSKÁT! Utóbbi odafelé üres, minek is vinnék bármiféle elemózsiát, amikor tárt kapukkal várnak a jobbnál jobb csárdák? (Rosszabbak is vannak, egyszer majd leírom, hogy melyek azok.) A helyi kisboltokban pedig minden kapható, ezekben különösen szeretem végignézegetni az "iparcikkes" részleget: itt zománcos serpenyőre, hívogató légypapírra, békebeli vájlingra akadhat a gyűjtő.

A gulyás legjobb barátja

A hűtőtáska azért kell, mert az ember nem tudhatja, mikor botlik bele egy frissen döglött birkába vagy mikor veri bele a fejét egy gerendáról lelógó bivalyszalámiba. A házi tarhonya a fehér vászonzsákban, az ott jól elvan, a debreceni mézeskalács is kibírja hűtés nélkül, a tiszai halászlevet, füstölt harcsát meg úgyis helyben elfogyasztom, szükségtelen szállítani. Bogrács? Nem cipelem, az ott minden háztartásban van, kölcsön lehet kérni. Persze nem megyek üres kézzel, a lekvárjaim jól szállíthatók, plusz 2-3 doboz saját sütivel nyomulok a cserekereskedelemben.

A barátokkal szombaton összedobtunk egy évadnyitó slambucot. Erről az ételről korában már írtam, itt olvashat róla, aki akar. A vacsoránk nem lett tökéletes, a látszat ellenére ez nem egy könnyen elkészíthető étel, nagy szakértelmet és sok tapasztalatot igényel. Valószínűleg az volt a probléma, hogy csak 31-szer forgattuk meg, netán 33-szor. Belátom, nem lehet egyszerre beszélgetni, inni, lovakat nézegetni és közben számolni a slambucforgatást!

Április 24. Szent György napja, a kihajtás (kiverés) ünnepe

Az a fajta városbéli puhány nyavalyás vagyok, aki télen együttérzően gondol az istállókban, ólakban telelő állatokra. Szegénykék unatkozva ácsorognak és a nyárról álmodoznak. Valahányszor friss zöldséget főzök, szárzellert roppantok, salátát keverek, megpróbálom elképzelni, milyen lehet tavasszal kiszabadulni a legelőre és a száraz téli takarmány után először beleharapni egy roppanó fűcsomóba, esővizet inni, vagy csak szaladni a végtelen irányába - amíg egy lelkiismeretes puli bele nem kap lábikránkba.
Az elmúlt napokban 2700 szürke marhát, 300 bivalyt, 2000 rackát, 250 lovat hajtottak ki a hortobágyi pusztákra. A kisebb állatok, pl. juhok már korábban kimehettek, nekik kevesebb fű is elég.

A kettős könyvelés régen is elvárás volt. A pásztorok is „kitöltötték” az un. rovásfát, ugyanis Szent György napján „került rovásra a jószág”. (A veszteséget külön, un. dögrováson tartották számon.) Ezt a hagyományt most is láthattuk a szombati rendezvényen, egy fa lécre rótták fel az adatokat, kettéhasították, ez egyik felét a Hortobágyi Kht. vezetője, a másikat az állatokért felelős számadó őrzi. Hogy meddig? Késő őszig, amikor sor kerül a szorulásra (szorításra), azaz a téli szállásra való behajtásra. A korabeli üzleti etika szerint:
„Tavasszal a kihajtáskor,
Minden bandzsi lehet pásztor.
De majd ősszel, szoruláskor,
Az a pásztor, aki számol!”

Addig is minden állat és minden ember vidáman bóklászhat a végtelen pusztán. De vigyázat, ahogy egyszer egy helyi szakember mondta nekem: borjúra ne lépjünk, ha életben akarunk maradni!

Far, hát

Jobbra át!

A kihajtási ünnepet egy bioélelmiszer vásár kísérte, ami engem kevéssé kötött le. Valahogy nekem szemfényvesztésnek tűnik ez az iparág. Nem vagyok biztos abban, hogy valamennyi termelő, kereskedő megfelel az előírásoknak és azt is kétkedve nézem, hogy ha a szennyezett földe vetik a génmódosított magot és azt nitrátos vízzel öntözik, hogyan lesz abból biocucc?

Az vesse rám az első tönkölypogácsát, akinek soha nincsenek hasonló gondolatai!

Cukkinis lepcsánka

"Betyárbatyu tócsnival" a Patkós csárdából

Az előző bejegyzésben feltett találós kérdés helyes megfejtése:
Racka juhok nyári frizurával vidáman legelésznek, közben ügyesen lehajtják egyenes, csavaros szarvukat nehogy fenékbe bökjék egymást.
Köszönöm a lelkes találgatásokat!

Antivegetáriánus síparadicsom

Hófehér paradicsom

Korábban azt hittem, hogy a síelés túléléséhez elegendő egy csésze forró májgombócleves, vagy egy izmos bernáthegyi dupla rummal. De az idén olyasmit láttam, amit még soha: a sípálya melletti hütte előtt egy komplett süldő malac forgott a parázs felett. Azaz a lángok felett, meg is pörkölődött hamar a bőre, emiatt csúnya pillantásokat vetettem a főnökre, aki megértette az üzenetet, és gyorsan dobott egy kis havat a tűzre, mire az hipp-hopp lement parázsba. A malac illata erősen alkalmas volt arra, hogy elterelje a sportolók figyelmét fő tevékenységükről. Ahogy egyik rendszeres olvasóm mondaná: "Kúúúúl! Zsííííír!" hangulat uralkodott a pályán.

Azt mondják a tudatos vásárlók, hogy soha ne menjünk üres gyomorral vásárolni, mert az éhes ember hajlamos több felesleges élelmiszert venni. Hát én kiegészíteném a megfigyelést azzal, hogy ha olyan helyen lakunk, ahol csak hetente háromszor két órára nyitja ki a boltot a mosolygós bajuszos kereskedő, és ráadásul csak síléccel lehet megközelíteni az üzletet a többméteres hófalak között, nos akkor is garantált a tudatos vásárlás. Miután kiválasztottam az árucikkeket, összeraktam őket egy háromdimenziós puzzle-ba és rogyasztott térddel, hunyorított szemmel kivetítettem a hátizsákom űrtartalmára. Áááá, azonmód felértékelődtek az otthoni maradékok, és leértékelődött a tej, meg minden ami nagy helyet foglal. De miután kiderült hogy a boltos valójában hentes, az általa készített füstölt sonkából és tarjából is vettem 15-15 dkg-ot, mert az nem kíván sok helyet a hátamon. Vagy ha hazafelé a hó fogságába esek, ezekkel simán kihúzom pár napig.

Útban a bolt felé

Ideiglenes konyhámba, ami egy régi parasztházban volt, nagyobb adag marhapörkölttel érkeztem, amit itthon lábszárból főztem. Ezt egyszer mint önmagát tálaltam fel, a maradékot pedig áttranszformáltam gulyáslevessé. A zöldségeket külön főztem meg, és utólag rotyogtattam össze a pörkölttel. Tudom, hogy erre a Gundelek a szívükhöz kapnának, de egyik könyvükben sincs utalás arra, hogy fekete pályán hogyan főzzünk magyaros ételeket. Előkerült még a kosaramból egy dobozka, benne karácsonyi süteményválogatással, ezt eddig a mélyhűtőben rejtegettem és a hegyen pattintottam fel - mindenki nagy örömére.

Amikor már nincs hozott anyagom és kedvem a további főzőcskézéshez, akkor megtámadjuk a hüttéket. Jöhetnek a sült kolbászok, gőzgombócok, palacsintalevesek, rummal bélelt forró csokik. Kétezer méteren az ember nem gondol sovány csirkemellekre és könnyű salátákra.

Vigyázz! A tetőn dolgoznak!

Miután jóllakottan visszasiklok a pályákra, ott leginkább szemlélődni, a felvonókban pedig hallgatózni szeretek. Itt szoktam találkozni a Magyar Macsó Férfi típusával. Ennek itthoni háztartásomban híján vagyok, így ilyenkor gyönyörködöm ki magam benne. E típus alapvető jellemzői:

• csoportosan jár síelni, mert úgy kell neki a közönség, mint a tiszta hegyi levegő
• már az első napon kiderül, hogy ő a társaság középpontja, a helyi sztár
• a pálya szélén hangoskodik, jótanácsokat osztogat, kioktat
• bár nagy sportember, de dohányzik, laposüvegből iszik
• termoszból kávézik, mert őrajta aztán osztrák kocsmáros ne gazdagodjék! Különben is, ő ezt a kávét fele annyiból megfőzi otthon!
• örömmel csapja be a szállásadókat, ezt úgy mondja: "jó üzletet csináltam"
• történeteinek főhőse mindig ő maga, hihetetlen kalandok övezik életútját, mindenhol járt, mindenkit ismer, Európa valamennyi síterepét "levette"
• feleségét leszólja, gyermekeit megalázza, vicceinek örökös témája a nő
• nem mellesleg ő az autópályák ördöge is, tisztul előtte a sáv miközben vezet, de vezetési stílusát le lehet olvasni autója színéből és a kipufogójából is
• mindenhol szemetel, ledobja a hóra a magyar csokipapírt, ebből is látszik hogy européer, hiszen otthon érzi magát
• ő a legjobb országimázs: már messziről könnyen felismerhető, mással össze nem téveszthető
  

A Magyar Macsó Férfit soha senki nem látta síelni. Csak én. Szembefordult a lejtővel és rettenetes hóekében billegve, mindenkit letarolva, nyílegyenesen elindult lefelé.

Pásztorételek és előítéletek

Korábban csak a hírét hallottam, és azonnal visszataszítónak találtam, mert zsírosnak, lucskosnak, nehéznek és egészségtelennek képzeltem. Ezért úgy döntöttem, ha egyszer személyesen is találkozunk, inkább elfordítom a fejem.

Aztán amikor szülőföldjén a Hortobágyon órákig kuporogtam a nádasban hűvös októberi hajnalokon a darvak húzására várva, vagy amikor télen a már-már lefagyó kezemmel kapaszkodtam a lovas-szán ülésébe, miközben arcomat a fagyos pusztai szél szurkálta, egyszer csak megszólalt bennem valami: "slambucot akarok!!!!!" (De előbb egy kupica pálinkát!)

Rögtön nem kaptam egyikből sem, de legalább volt időm visszaadni a lovaknak a szemellenzőt és messzebbre nézni saját kis korlátaimnál, hiszen olyan széles ott a látóhatár!
Miért is gondolom, hogy ez a tésztás - szalonnás étel a zsírsavtelítés végső határán csak rossz lehet? Azért, mert bedőlök a médiapropagandának, mely szerint töltsük csak fel kamránkat nullkalóriás és nullszázalék-zsíros ételekkel és akkor aztán tökéletes embernek érezhetjük magunkat, aki mindent megtett egészsége érdekében. De vajon lehet-e fizikai munkát végezni nehéz időjárási körülmények között light joghurttal és fitness müzlivel? Aligha. Mint mindent, az ételeket is a saját környezetükben kell vizsgálni és megítélni.

A pásztorok heteket, hónapokat töltöttek, töltenek (!) kint a pusztán, hidegben, fagyban, forróságban. Tarisznyájukban hosszan eltartható száraztésztát, szalonnát, hagymát, paprikát vihettek magukkal. Az előkelőbbek szárazkolbászt is.
Ebből kellett aztán a gulyaállás melletti pásztorkunyhóban, a "vasalóban" vagy más szélvédett helyen összeütni valamit a bográcsban vagy vasfazékban, ami meleg, tápláló és ízletes volt. Ezek általában levesek vagy egytálételek voltak. A kuktáskodás feladatát a bojtárok látták el. Az étel elfogyasztása a pásztorok közötti hierarchia szerint történt.

Városbéli puhányokként persze azt hisszük, hogy a pásztorok gulyást és pörköltféléket ettek, hiszen kéznél volt nekik a friss hús. De olvassunk csak bele Móricz, Veres Péter, Sőregi János írásaiba, és láthatjuk, hogy a pásztorok szigorúan el voltak számoltatva a számadó által, szó sem lehetett arról, hogy egyet is megegyenek az állatállományból. Nem voltak minden bokorban csárdák sem, az alföldi csárdák inkább csak itató és pihenőhelyekként szolgáltak az utazók és a hajtott állatok számára. Ha az uradalomban vágtak állatot a dolgozóknak, akkor jutott, gyakran nyulat is ütöttek a pásztorbottal. Utóbbi máig is versenyszám a pásztorversenyen, amelyet a Hortobágyi Kht. rendez minden évben pünkösdkor. A versenyszámok többek közt a fülszám- leolvasás, vízhúzás, pányvadobás, karikás-ostor használata, állatok befogása és elengedése. De ami számunkra a legfontosabb:
pásztorétel főzőverseny is van ilyenkor!
A nap végén pedig világrekord felállítása: idén 88 ember csergetett egyszerre a karikásával!


Arrafelé a pásztorkodás nem a skanzenból visszahozott és leporolt foglalkozás, hanem ma is létező hivatás. Régi alföldi pásztorcsaládok leszármazottai küzdenek itt, nem elsősorban a trófeákért, hanem inkább a helyi társadalom elismeréséért. Nélkülük és a velük dolgozó többi szakember nélkül már csak képeken nézegethetnénk a szürkemarhákat, mangalicákat vagy a rackákat.
Hála nekik, mindennapos látvány a gémeskútnál estefelé vedelő több száz fős gulya vagy a bivalycsorda. Az Ázsiából betelepített – és a kihalástól megmentett - Przewalski vadlovak is vígan nyargalásznak a többhektáros élőhelyükön, mint megannyi éltre kelt őskori barlangrajz. (Hortobágyi Nemzeti Park)

Na de mi az a slambuc?

Le sem merem írni, hogy van aki azt mondja, ez egy bográcsban főtt krumplistészta! Ez az arcátlanság nem is érdemel több leütést. Viszont a receptet most azért nem közlöm, mert még soha nem főztem ilyesmit, mindig csak guggolok a bogrács mellett, figyelem és kóstolgatom. És amíg nem lesz vasbográcsom, addig nem is fogok nekilátni. Mert ezt az ételt igazán jól csak vasbográcsban lehet készíteni.

A pásztorok többféle ételt is úgy kezdtek főzni, hogy a szalonnát megpirították, a zsírra rádobtak egy kis hagymát, bicskával belepöcköltek némi paprikát és aztán ami éppen kéznél volt, esetünkben krumplit és száraztésztát (lebbencs!). Van aki szalonnadarabokat is hagy benne, erős zöldpaprikát szel bele, ettem olyat is, aminek friss kaporral szórták meg a tetejét. A Tiszafüred melletti Patkós csárdában köretként, sörben pácolt tarjával adják. Nem könnyű eltalálni, hogy mennyi vízzel engedjük fel, nem ázhat el a tészta, de együtt kell megfőnie a krumplival.

Ami minden esetben elengedhetetlen, hogy a legenda szerint harminckétszer kell megfordítani, nem kanállal, hanem úgy, hogy a bogrács fülét merőlegesen fordítjuk a testünkhöz képest, két kézzel nagyot lendítünk rajta, hogy a tészta félgömbbé formálódva kicsit kiugorjon és megforduljon a levegőben. Két rázással kétszer kilencven fokot fordul, így a pirított rész kerül felülre. Aztán aki a pirított részt kedveli, már merhet is belőle.

a jobboldali képen Kota István híres pásztor

Míg én mindig fakanalat használok a bográcsozáshoz, itt gyakrabban látom a hosszúnyelű kerek fémkanál használatát.
Apropó, kanál! A főzőversenyt végigjárva megtekintettem a báránypaprikást, a halpaprikást, a birkapörköltöt, a nyársra húzott és parázs fölött sütött mangalicát, a gulyáslevest. Zene volt füleimnek ahogy a házi tarhonya pirult a bogrács aljában.

A szürkemarhalábszár-pörkölt óriási bográcsban rotyogott, mellette ült a főnök, gulyásruhában, kalapban. Kérdezte, hogy mi járatban vagyok? Mondtam: belenéznék a fazékba, aztán ha elkészült meg is kóstolnám. Attól még messze vagyunk – mondta, de elővett egy evőkanalat, belemártotta a pörkölt levébe, megkóstolta, majd a kanálban levő maradékot felém nyújtotta: „No, ennek betyárjó illata van!” – jegyezte meg miközben ősi mozdulattal félretörülte a bajuszt.

Az illatot illetően igaza volt, és mivel én a lenyalt kanálból kóstoltam, már a betyárízt is éreztem rajta!

férfierő

Who is who a pusztában?

pásztor: összefoglaló kifejezés, a gondjaira bízott állatokat legeltető és őrző személy
gulyás: a gulyát, azaz a marhákat őrző pásztor
csikós: lovakkal, azaz a ménessel foglalkozik. A pásztorok arisztokratája.
juhász: juhnyájat gondozó pásztor
bojtár: fiatal pásztorlegény (gyerek), aki a pásztorok munkáját segíti. Ha nagy lesz, ő is pásztor lesz.
kondás: disznópásztor. Szegény eléggé lent van a pásztorhierarchiában.

Egyszer elképedve hallottam az egyik rádió gasztronómiai műsorában, hogy a meghívott szakértő sertéshúsból főzi a gulyáslevest. A riporter buzgón helyeselt, hogy igen, ő is, ő is.
Háááát, ha sertésből készítjük, az a fentiek értelmében inkább kondásleves, nem?!

(A fenti mézeskalács Lóczi Mézes Judit munkája!)