A halevő orra

A halevő ember hagyja, hogy orránál fogva vezessék – már ha halevésről van szó. A hal frissességének megállapításakor is leginkább az orrára hagyatkozik, ahogy étteremkeresésnél is. Amikor Dubrovnikban kószál a halasok utcájában, szimata nem a turistákkal zsúfolt étterem felé vezeti, hanem egy szerényebb, csendesebb, üresebb hely felé. Ha munkaügyi ellenőr lenne, piszkálná az orrát, hogy vajon miért ugyanaz a személy a tulaj, szakács és a pincér, de hát nem ellenőr ő, se nem halőr, hanem egy egyszerű gasztrokalandor. Kicsit szaggatottan megy a kiszolgálás ezzel a személyzeti politikával, a kulcsember ki-kiszalad a konyhából a vendégekhez és hatalmas szenvedéllyel konferálja be, hogy ez semmi, majd meglátják, milyen finom lesz a következő fogás! És a halevő nem csalódik! Fantasztikus dalmát halebéd érkezik az asztalra kisebb-nagyobb megszakításokkal, több órán keresztül, majd az egészet egy fantasztikus töltött tintahal zárja. Az ebéd másik csodája a lasagnette tészta alkalmazása halas köretként. Erre a vendég eleinte kicsit húzza az orrát, de miután megkóstolja a halas szószban-olajban átforgatott, pirított tésztát, nem lehet egy rossz szava sem! A töltött tintahal különböző variánsait pedig azóta is nagy odaadással készíti, és halillatú blogjában hűen beszámol róla.

A halevő legutóbb egy itthoni halpiacon szimatolt. Nem akart ő odamenni eredetileg, de véletlenül éppen arra volt dolga. Ha nem arra lett volna, akkor úgy intézte volna, hogy legyen.  Két gyönyörű tengeri fogast választott, majd az eladó megkérdezte, hogy ”és még valamit?” Ha egy gyorsétteremben hangzik el ez a kérdés, ahova egy tisztességes gasztroblogger be nem teszi a lábát, akkor rendben van, vissza lehet kérdezni, hogy „isten őrizz, meg akar mérgezni?!” De egy halpiacon, ahol már készítik elő a halas büfé kincseit, a halevő beleszippant a levegőbe és azt mondja, hogy „csak két marék tintahalat kérek még, tölteni… ha jól látom, az a füstölt makréla meg pont kitámasztaná a szatyorban a fogast.”

Otthon pedig nem rest a háromemberes ebédért begyújtani a grillsütőt, mert az látta Dubrovnikban, hogy esténként a kis családok és az egyedülállók is begyújtják, hogy aztán csodás tengeri illatok terjengjenek a szűk sikátorokban. Míg a faszén izzik és pácolódik a tengeri fogas, megtisztítja a tintahalat, hogy lefagyaszthassa. Hosszan és elégedetten nézegeti a dobozban, meg is szagolja, mielőtt rázárja a fedelét.

Tengeri fogas ázsiai stílusban

Készítettem egy pácot, amelybe az alábbi dolgokat tettem: szójaszószt, halszószt, kis csokor koriander zöldet, petrezselyem zöldet, reszelt gyömbért, zúzott fokhagymát, felaprított chili paprikát, sót, citrom levét. Ebben pácoltam a halat, amit előzőleg beirdaltam, a hal hasüregébe is tettem. Három órával később a faszenes grillre helyeztem, de előtte a bőréről lesöpörtem a zöldfűszer-maradványt, nehogy megégjen. Amikor megfordítottam, meglocsoltam a maradék páclével.

Szélesmetélt halas köretként

Ha valakinek halas étterme van, gyűjtse össze a halról lecsöpögő fűszeres zsiradékot, és abba forgassa bele a kifőzött tésztát, majd pirítsa meg egy wokban.

Nekem nincs, ezért egy wokba nagyobb löttyintés olívaolajat teszek, megpirítok egy kis aprított fokhagymát, 6-8 szelet ajókát (olajos sózott szardellát) szétpárolok benne, megöntözöm halszósszal, és a végén dobok bele durvára vágott petrezselyemzöldet. A kifőzött tésztát ebbe forgatom bele. Érdemes kicsit odakapatni, hogy jó füstös íze legyen.

Grillezett töltött kudarc

Egy hobbiszakács élete sem csupa selymes sodó és könnyed eperfelfújt! És csak akkor lehet hiteles krónikás, ha őszintén beszámol a kudarcokról is. Arról a végtelen szomorúságról, amit akkor érez, amikor előveszi a tintahalat és elmélázva kicsit megpiszkálja a csomagolását. Már akkor tudja, hogy minden hiába.

Könnyezve vágja fel a hagymát amit olívaolajon megfuttat, elszoruló szívvel rádobja a tintahalak összevágott karocskáit, néha egy-egy ajókát is dob mellé. Hátha ez segít! Hátha most lesz az áttörés! Közben totál reménytelenül rizst párol és a végén összekeveri a halas cuccal, beleszór némi vágott petrezselymet is. Mintha a halak is éreznék hogy minden hiába, ki- kicsusszannak kezei közül, amikor tölti őket. Rakoncátlanságuknak a hústű vagy a fogpiszkáló vet csak végett. Sebészi pontossággal ferdén beirdalja testüket, óvatosan, nehogy végleges sebet ejtsen rajtuk. „Valóban bizarr látvány” – mélázik el a blogger, ahogy a tálba fekteti a csomagocskákat és olívaolajat locsol rájuk. „Lehet hogy mégis nekik van igazuk?”

Aztán eljön a nagy nap. Érkeznek a vendégek, izzik a szén, fogy a bor. A sütés vége felé oson a grillsütőhöz a szerencsétlen, kezében a tintahalas tállal, de mindig van aki észreveszi és undorodva megkérdezi: „Te jó ég! Mi ez? Csak nem akarod megsütni???”

Gombóccal a torokban kuporog a hobbiszakács a rács sarkánál, oda teszegeti fel a kreálmányát. Külön tányérra rakja, hogy ne feszítse tovább a húrt. Kirekesztve, leszegett fejjel ül asztalhoz. De egy gasztroblogger nem tud meghúzódni önmaga árnyékában. Mindig elköveti ugyanazt a hibát: kiszúrja a társaság legliberálisabb ínyencét, mellé lopakodik és halkan megkérdezi: „Megkóstolod?”

Persze hogy megkóstolja! Ne legye a neve liberális ínyenc, ha ezt a próbát ki nem állja! Fogást keres az állaton, csúszkál az ide-oda tányérján az elegáns grillkolbászok között, aztán belevág. Néha szemébe fröcsköl a lé, máskor csak kifordul az egész töltelék. Bekapja, forgatja a szájában. Nem szól semmit. Esetleg annyit, hogy "érdekes". De többet köszöni szépen, most nem kér.

A gasztrokrónikás megalázottan elnéz a hátszín, a grillezett pisztráng és a húspogácsa fölött és tudomásul veszi, hogy megint egész héten egyedül eheti a töltött tintahalait, hidegen, melegen, tízórai, vacsorára. Becsületből, büszkeségből, csakazértisből.
De közben arról álmodozik, hogy egyszer talán jön valaki, aki odakuporodik mellé a tűzhöz, csillogó szemekkel lesi a tintahaltölcsérek pirulását, aztán még forrón lekap egyet a rácsról, beleharap és átszellemülten felkiált: „Ajóka is van benne? Zseniális!”

Szilvásváradi pisztránggal töltött biciklisták

pöttyös és finom!

Közkívánatra ma még maradok kétkeréken. A Critical Massra készülve munkamegosztásunk úgy működött, hogy míg kerékpáros kis csapatunk többi része a gépek, addig én a kerékpárosok felkészítését végeztem, azaz igyekezetem egy könnyű, finom ebédet elővarázsolni. Mi más lehetne a könnyű ebéd, mint hal? Néhány pisztráng ficánkolt a mélyhűtőben, onnan halásztam elő őket, és már reggel enyhén besóztam, testüket ferde irányban ritkán beirdaltam.

(Bosszantó, hogy akár frissen, akár fagyasztva veszek egészben lévő halat, az biztos, hogy kell még egy kis utópucolást végezni rajta. Nem értem miért sajnálják azt a néhány mozdulatot, ha úgyis kifizettetik velünk?)

Az ilyen szép egybenhalakat grillezni szoktam, a villanysütőm tud olyat, hogy grillez és süt egyszerre. Próbálkoztam egy kis roston sült tintahallal is, de nem sikerült túl jól. Kénytelen leszek nyáron ellátogatni az Adriára, hogy tovább képezzem magam eme tudományterületen. Addig is marad az Orly-mód. (ld.: itt)
A pisztráng minden magyar szakácskönyvben szerepel, érdekesebbnél érdekesebb receptekben, jó lenne ha gyakrabban döntenénk mellette. Én legutóbb karácsonykor tettem asztalra, akkor tokaji aszúmártásban, pirított balatonakali mandulával.

Nem csak azért ettünk vasárnap délben ilyen visszafogottan, mert kerekezni mentünk, hanem azért is, mert a felvonulás után meg akartuk jutalmazni magunkat egy lángossal, amit a sztrájk alatti biciklizés közben felfedezett lángos-sütőnél vettünk magunkhoz. A lángos tésztája finom volt, de 400 Ft-ért olyan sajtot tettek rá, amely csak karikatúrája volt névadójának.

hal ál(l)

A felvonulás a szokásos hangulatban telt: vidám felszabadult emberek a bicikliken, önfeledten integető turisták a járdákon, megértően mosolygó rendőrök, ügyes szervezők. Aztán a csúcspont: velőtrázó sikítás az alagútban, virágillat-szimatolás a belvárosban(!) igen-igen, nem elírás!
Amikor visszanéztem a mögöttünk összefüggően hömpölygő kerekes kígyóra, amely többtízezer emberből állt, azt számolgattam, hogy valóban mellőlünk rajtolt egy 15 fős bécsi társaság jelmezben, furcsa bringákkal, vidám zenével – de lehetséges hogy közben valahol egész Amszterdam és Berlin is becsatlakozott?…
Negyed hétre értünk célba, félkor bringát emeltünk, ahogy kell, gondoltuk ezzel vége van a bulinak, és negyedóra múlva hazaindultunk. Igen ám, de a többiek még akkor is csak a Deák térnél tekertek! Nem voltunk harapós kedvünkben, így a kígyó nem harapott a saját farkába, csak integetett önmagának. Íme néhány fotó, amiket száguldás közben készítettem, a végén pedig a recept:

Grillezett pisztráng

A halakat rácsra fektetem, megkenegetem őket olívaolajjal, kicsit a rácsot is, nehogy a pisztrángok odaragadjanak. Néha sütés közben is folytatom a kenegetést, félidőben egy nagy lapáttal átfordítom őket. Az utolsó 2 percben, az olajba fokhagymát reszelek és ezzel megpöttyözöm a halak testét. Most az irdalás nyílásába simítottam be a fokhagymakrémet - jó ötletnek bizonyult.
A köret saláta volt: madársaláta, lilahagyma, raddichio egy kis vinaigrette öntettel bevonva