A módozatokról

 

Amúgy vitán felül áll, hogy az év szava az „amúgy”! Manapság egy amúgyot minden mondat elejére oda kell biggyeszteni, de aki igazán alapos, az a végére is odatesz egyet amúgy. Nagy öröm ez a magyarul beszélő és főzni szerető embereknek! Mert az amúgy jelentésében hordozza ikertestvérét az emígyet, végérvényesen összetartoznak ők, elválaszthatatlanok egymástól, ha adott pillanatban nincs is jelen az egyik, mindenki odaérti mellé a másikat is, hiszen külön-külön nincs értelmük. Legendás párosuk legalább kétirányú nyitott világot ígér, azt üzenve, hogy mindent legalább kétféleképpen lehet csinálni amúgy. Vagy emígy.

A slambucot például jobban lepirítva, vagy kevésbé. A birkapörköltöt karcagi módon, az egész állatot belefőzve, belsőségekkel és a koponyával együtt, vagy csak hétköznapiasan, az összedarabolt csontos húsdarabokból, a pacalpörköltöt pedig magában, esetleg csülökkel kombinálva. Amúgy ebből már sejtheti az olvasó, hogy ismét a Hortobágyon kalandozott a „Saját levében” blog szerkesztősége.

Természetesen nem az örökös evés-ivás céljából pakolja be az ember az erőspaprikát, a túrafelszerelést, a kerékpárokat és a fényképezőgépet, nem azért utazik oda elsősorban, hogy emígy tömje magába a gomolyát meg a debreceni vert mézeskalácsot, hanem azért az élményért, amit ez a táj nyújt, a végtelen füves puszták látványáért, az ezernyi madár által lakott nádasokért, halastavakért, a gyakran csak ott fellelhető növényekért.

Amúgy a turistáskodás élményéért is, ami visszatérés valamiféle ősi állapothoz, amikor az ember gyalogol vagy biciklizik, miközben melege van vagy fázik, izzad vagy éppenséggel elázik, közben szemlélődik, lehajol fűhöz-fához, rácsodálkozik az állatvilágra és örömmel tekint az úton felbukkanó fajtársaira, akikkel ismeretlenként is boldogan köszöntik egymást, integetnek a nádasban, a gáton, az erdőben: sziasztok, jó napot, sziasztok! Emígy zajlik az élet a turistaszállókon is, ahol összeakadhatunk visszeres lábú idős hölgyek természetjáró szakosztályával, lelkes francia és japán turistákkal, akikkel együtt lehet hallgatni kora reggel a madárfüttyöt és a muskátlikkal övezett mikrohullámú készülék csilingelését.

Amúgy például Pesten elképzelhetetlen, hogy miután a főpincér a fizetés után elnézést kér a lassú kiszolgálás miatt, vigasztalásul előkapja a citeráját, játszik egy kicsit, majd megölelgeti a bámuló városiakat, kéri hogy jöjjenek el máskor is a csárdájába, majd rohan tovább a konyha irányába. „Nád a há-zam teteee-je teteje”, cseng vissza a nóta a fülekben, és tényleg nád, ha visszanézünk! Ahogy a temető épületei is Hortobágy faluban. 

Amúgy ismét muskátli díszíti a télen elszabadult csegei kompot, miután télen kimentették a jeges árból, a kompból pedig Janit, az akcióhőst. Amúgy kemény és hosszú tél volt idén, mondták fejüket csóválva a helyiek, most már jól jönne egy kiegyensúlyozott nyár.

A Hortobágy korábban a blogon:

Csárdareggeli

Csárdakávé

Csárdavacsora

Csárdaétel házhozszállítás

Pásztorételek és előítéletek

3D-báránykuglóf különös kalandjai

A fekete 3D báránykuglóf hányatott élete - 1. rész

A fekete 3D báránykuglóf hányatott élete - 2., lefejező rész

Sarkvidéki és afrikai eredetű légtömegek

Bűzaszat a funkcionális hedonizmus szolgálatában

Izgalmas vacsorán lakomán vettem részt nemrég, amelynek már a meghívója is figyelemreméltó volt: vésett kőtábla érkezett digitális formában, amely arról tájékoztatott, hogy három fiatal képzőművész megmutatná, mennyire mélyedt el az ókori római konyha világában, azon belül is elsősorban Marcus Apicius Gavius szakácsművészetében. Az esemény címe „MMXVI Saturnalia Prima” volt. Saturnalia ünnepét az ókorban a téli napforduló környékén, Szaturnusz isten tiszteletére tartották és fontos szerepet kapott benne az evés-ivás, lakomák megrendezése is. És mivel ilyenkor szerepcserékre, afféle fordított napra is sor kerülhetett akár úr és szolga között is, ugyan ki merné megkérdőjelezni, hogy mi, a tizennégy vacsoravendég, amúgy Fortuna kegyeltjei, nem voltunk-e legalább azon az estén teljes jogú római polgárok?! Ráadásul a vendégek között több ókortörténeti-művészeti szakértő is volt, egyenesen Pannoniából, így hát minden együtt volt az autentikus hangulathoz.

A vendéglátók Filp Csaba, Sütő Róbert és Szabó Attila nem csak képzőművészek, hanem egykori római lakosok, gasztrotörténészek, ínyencek, lelkes szakácsok, gasztrofilozófusok, levéltári kutatók, filológusok, sütőszerelők, fűszerkutatók- és kereskedők – hogy csak néhányat említsek a tevékenységi körükből. 

Szabó Attila, Sütő Róbert és Filp Csaba

Megnyugtató volt, hogy a sejtelmes helyszín (a Japán kávéház egykori kártyaszobája) felé közelítve már a lépcsőházban ígéretes illatok terjengtek, a házigazdák konyhai kötényén azonnal szemünkbe ötlött az „omne luxus” jelige, és az első percekben elhangzott ars poeticájuk alapvetése: a funkcionális hedonizmus. Még egy korty szicíliai bor és indulhatott is Saturnalia éjszakája!

Az ételsor: 

• májpuding körtepürével és gránátalmával
• rákfasírt sült répán tálalva 
• kacsamell alexandriai mártással
• oldalas pórékabátban, hagymamártással, római köményes tönkölykenyérrel
• mézes-ricottás-babérleveles lasagne (latinul placenta)

Mindezeket folyamatos tájékoztatással és kultúrtörténeti aláfestéssel körítve kaptuk, a szakácsok és egyben felszolgálók pedig nem hallgatták el az esetleges kudarcokat, hibákat sem. A menü elkészítésekor fő alapelvük az ókori eljárások alkalmazása és a korabeli alapanyagok, fűszerek használata volt, így pl. cukor helyett virágméz, só helyett garum (halszósz) került az ételekbe, ugyanakkor mellőzték a ma elengedhetetlennek tartott köreteket (ó, mennyit győzködtem erről gyerekkoromban a felnőtteket az étkezőasztalnál!), ellenben nyilvánosan is megtörtént a tunkolás legalizálása. (Nesze nektek magyar étkezési illemkódexek!)

A vacsora legizgalmasabb fűszere, az ún. bűzaszat (vagy bűzaszand), latinul Asa Foetida (népnyelven: ördöggyökér, aszandfű, aszandkóró; német népnyelven: ördögürülék), amit azért a komolyabb szakirodalmi munkák jegyeznek, de úgy mint ma már csak Indiában és Iránban használt fűszert, amely az ernyősvirágzatúak családjába tartozó növény gyökeréből nyert gyantakivonat, melyet szárítva és porrá törve árulnak jobb helyeken. Keserű és büdös, de finom és egészséges. 

Ezzel a lakomával beigazolódott, hogy ha a 21. században, bocsánat, a XXI. században még mindig jó nekünk a rómaiak jogrendszere, még mindig ámulunk a művészeti alkotásaikat látva, és fejet hajtunk a társadalomszervező képességeik előtt, hát persze hogy abszolút passzolhat mindennapjainkba a konyhaművészetük is!

A főszakács műtermének ígéretes ajtaja

Beleszagoltam

Pár héttel ezelőtt, mint saját levemben kiküldött tudósító boldogan vettem a hírt, hogy az idei Budapest Transzfer Fesztivál a Petőfi Irodalmi Múzeumban a gasztronómia és az irodalom kapcsolatát járja körül, bár amikor nekiálltam tanulmányozni az összeálló programot és láttam a szereplők nevét, kezdtem elbizonytalanodni, hogy talán ez mégsem az lesz amit várok. 

A megnyitóról szándékosan lemaradtam, és inkább megnéztem az első világháborús kiállítást, ami annyira tetszett, hogy arra bíztatok mindenkit, nézze meg és persze élje túl! Azért fél szemmel odapillantottam a fesztiválmegnyitóra is, miközben az első előadásra igyekezve iszkoltam fel a lépcsőn. Majd izgatottan befészkeltem magamat az előadóterembe, oda, ahol már annyi érdekes beszélgetést hallottam az elmúlt években. Negyed óra sem telt el és lesújtottan konstatáltam: a főzés és evés kultúrája a dekadens társadalmak nevetséges reakciója, a gasztronómia nem része a kultúrának, az irodalomban való megjelenése említésre sem méltó. Na de akkor mit fogok itt csinálni az elkövetkező négy napban? 

Az említett megállapítás azért ülepedett le bennem, mert a „Hasadnak rendületlenül...” gasztroirodalom és „magas irodalom” című beszélgetés résztvevői közül György Péternek nem volt ínyére a téma, és emiatt valahogy többünk étvágya el is szállt. Pedig a moderátor Nagy Gabriella felkészülten és ügyesen evezett az egyre fortyogóbb kondérban, és Tarján Tamás is igyekezett a témát visszaterelve megmenteni a helyzetet, de aztán már csak a nézők felé fordulva némán merengett egykori olvasmányélményein, amelyekről beszélni nem volt lehetősége. A moderátor a végén megkérdezte tőlük, milyen éttermet szeretnek? Ketten azt válaszolták, olyat ahol békén hagyják őket és lehet olvasni. Ezt azóta sem mertem megírni az egyébként irodalomrajongó szakács ismerősömnek, nehogy harakirit kövessen el a húselőkészítőben. Takács Ferenc azt a párizsi éttermet említette, ahol legutóbb istenien elkészített kagylót evett (sokat!). Ekkor egy kicsit elgyengültem, nem tudtam objektíven figyelni a továbbiakra, és már-már megindult a kezem a telefon felé, hogy keressek egy olcsó repülőjegyet. Olyasmi is lecsapódott, hogy a gasztronómiával ellentétben a szex létjogosultsága az irodalomban nincs megkérdőjelezve, sőt, és ezt Nádas Péternek köszönhetjük. Itt megjegyeztem  magamban, hogy azért ő is ír a főzésről, evésről, ahogy ezt a blog baloldali sávja jelzi is. 

Ezután azt történt, hogy késő este hazaértem és nekiálltam tortát sütni. 

Recept nélkül, csak úgy, csalódottságból, csakazértis. A torta kinézetre elég letisztult, mondhatni csúnyácska lett, és hordozott magán valamiféle hátsófali elmúlás-üzenetet, de a belsejébe beletettem mindent, ami csak értékes volt a kamrában: a szigetszentmiklósi lisztet, az összes schärdingi vajat, a rokonok kapirgálós tyúkjainak tojásait, az utolsó tonkababot, a francia étcsokit, az átválogatott családi piros diót, a kisüveges valódi tejszínt és néhány csipetet a féltve őrzött guérande-i sóból. Másnap buliba mentem, így volt aki megegye. 

A tortának jót tesz ha áll egy napot, így a buli előtt még visszamerészkedtem a PIM-be és meghallgattam a „Gasztroszájensz - Gasztroszemiotika és gasztrofilozófia” előadást, ahol az első öt percben megcáfolták az előző napi állításokat, és boldogan hallottam, hogy a gasztronómia része az emberiség kultúrájának, a hitvilágnak, betölti az emberi pszichét és nem csak a jóléti / hanyatló / társadalmakban esznek, hanem mindegyikben – többet-kevesebbet, ilyen-olyan módon, ezért-azért, így-úgy-amúgy. A beszélgetés résztvevői Benyovszky Krisztián, Forgács Attila és Kapitány Gábor – tudományos megbízatásuk ellenére – felvillantottak irodalmi vonatkozásokat is, itt talán konkrétabb dolgok hangzottak el, bár Móriczot és Simonffyt Tarján is említette az előző napon. Végre megnyugodhattunk, a művészetben van helye az evésnek és a főzésnek, és ez alátámasztható szociológiai, szemiotikai és pszichológiai érvekkel is. 

És akkor meg az történt, hogy egyszer csak elkezdett beáramlani a terembe Péterfy Gergely marhapörköltjének illata. Ilyet még nem szagolt a Károlyi palota, talán csak a Tanácsköztársaság idején! 

A hallgatóság és az előadók levonulhattak enni, és ezzel támogatni a Heti Betevő csoport munkáját. A fesztivál szervezői, nagyon szimpatikus módon erre is gondoltak, ahogy az esetleges külföldi hallgatóságra is, tolmácsot biztosítva nekik.

A pörkölt után és illata közben beülhettünk a következő előadásra, amit Szegő János vezetett, ez már előre borítékolhatóan szórakoztató időtöltést ígért. A meghirdetett téma az irodalmi szakácskönyvek voltak, de ez megint elveszett valahol és leginkább csak Segal Viktort hallhattuk az ő nem irodalmi szakácskönyveiről és nem irodalmi világáról. Itt Fehér Béla próbálta többször is megcélozni a kijelölt medret, valamint témába vágtak Szederkényi Olga mondatai is Dumas szakácskönyvével kapcsolatban, de kicsit elégedetlenül álltam fel az asztaltól, illetve a székről. 

Ahogy elnéztem a hallgatóságot, talán bírt volna többet is és mélyebbet is. Nem a gasztro celebek ültek ott, holott a közösségi oldalon többen előre jelezték részvételüket, hanem olyanok, akik olvasnak, fülük és szemük ki van hegyezve azokra a mondatokra, írói-költői eszközökre, amik az evéssel-főzéssel függnek össze. És meg tudják különböztetni az értéktelen, öncélú gasztronómiai szövegeket attól, amikor pl. Móricz ír az evésről, mert amit valójában abban a pillanatban érzékeltetni akar, annak csak a titkos naplójában lehetett helye akkoriban.

És hazafelé már csak annyi történt, hogy átvettem Piszkétől az andalúziai ajándékcsomagomat: a füstölt csípős paprikát, az olíva olajat és a mentás étcsokit, amiket a szakadó esőben begyűrtem a táskámba, és akkor vettem észre hogy még nálam van a cikk-kivágat Váncsa István előző heti nagy terjedelmű értekezése a csípős paprikáról, amit oda akartam adni valakinek. Mert van kinek!

a fesztiválképek a rendezvény facebook oldaláról származnak!

A telefonevők (megtörtént eset alapján)

A busz lassan araszolt felfelé az emelkedőn. Igazi péntek délutáni álmosító meleg volt, az utasok többsége zenét hallgatott, vagy a telefonját nyomkodta. Egyikük sem vette észre, hogy a következő megállóban kinyílt az ajtó és a lépcső előtt ott állt egy meghatározhatatlan életkorú hajléktalan. A hajléktalan ember egy-két kint töltött év után kikerül az időből, hirtelen öregemberré válik. Fakó hajjal, cserzett bőrrel, karomszerűen visszahajló sárgás körömmel cipeli a motyóját, de onnan legalább már nem öregszik tovább. Az viszont, hogy egy hajléktalan ruhájából erős füstölt hús szag áradjon, nem hétköznapi jelenség. Füstölt hús szag, nem az erdei menedékhely tábortüzének vagy a kunyhó vaskályhájának füstszaga, hanem a sóval és páccal átjárt hús szaga, ami határozottan köszön vissza az orrban. 

A férfi sem a megjelenésével, sem a szagával nem keltett feltűnést, senki nem nézett rá, senki nem állt arrébb, hogy ő felszállhasson. Kénytelen volt határozottan meglódulni és áttörni az ajtó közelében ácsorgó telefonnyomkodó fiatal nők sorfalán. Aztán sikerült beljebb jutnia, nagy nehezen kikerült még egy telefonos nőt, piszkos hátizsákját ledobta egy üres ülésre, mellé ült és morgós monológba kezdett: 

A jó édesanyátokat bazmeg, hát nem tudtok arrébb állni bazmeg, bele vagytok bújva a hülye telefonjaitokba bazmeg, nyaljátok-faljátok bazmeg egész nap a hülye telefonjaitokat, nyalogatjátok kívülről, eszitek a gombokat bazmeg, rágjátok a gombokat egész nap bazmeg. 

Megigazította a hátizsákját, ököllel ütött rá egyet hogy biztosan a helyén maradjon majd alaposan megszívta az orrát és a kitisztult légutakon teljes erőből préselte át a végső következtetést: 
Főzni biztosan nem tudtok bazmeg, de a szar telefonokat nyalni-falni azt igen, bazmeg! 

És ekkor, mintha a ruhájából áradó füstölt hús szag hirtelen felerősödött volna.

Franciaországi divatok

Levendula, mámor, Provence

Divathírek

A Franciaországban tett néhány ezer kilométernyi autózás és hosszú séták közben azt figyeltem meg, hogy a franciák egyáltalán nem követik a divatot. Régimódiak, mondhatni maradiak. Még mindig ott tartanak, hogy: cukor, fehér liszt, tej, tejszín, vaj, zsír, hús, hal stb. Sőt, egyes országrészekben szinte hömpölyög a sok belsőség a hentespultokon, a bárányvese és a csontvelő alapfelszerelés. (Ekkor döntöttem el, ha egyszer sor kerül rá, mindenképpen ide fogok emigrálni.) A franciák fittyet hánynak a trendekre. Sehol nem láttam szénhidrátcsökkentett liszttel készült bagettet, light margarinnal hajtogatott croissant-t és egy pincér sem kérdezte meg hogy zabtejjel kérem-e a café au lait-emet. Viszont divatban van még a macaron, valóságos kiállítótermeket kreálnak ennek az édességnek, sőt ahol van valami helyi finomság, még azt is hozzácsatolják. Az ízesített éclaireket, Bordeaux-ban például a canelé-t (vagy cannelé). Ó, azok a helyes kis réz sütőformák, amiknek az aljába lecsorog a sütemény cukros leve és kicsit oda is karamellizálódik!..

"Mert a várost elfoglalta / Sok ezernyi artizán!"

Ezt a dalt dúdolgatom a szűk kis utcákon lődörögve. Vagy nem így van a dalszöveg? Mindegy, arról jutott eszembe, hogy sajnos a kézművesek ezt a népet is ütik rendesen! Artisan a pék, a fagyis, a pástétomos, a macaronos. Szégyen ezt külön feltüntetni a gasztronómia paradicsomában.

Fougasse, sajttal és helyi szalonnával - igazi kézműves, még a kéz is látszik rajta!

 Na de itt vannak már a hunok, akik odapörkölnek majd minden álságos kézművesnek!

Savanyú a szőlő

Legalábbis a bordeauxi. Több helyen megkóstolom. Belépek a fazonra vágott sorok közé, de előtte alaposan körülnézek, nehogy elcsapjon egy arra járó permetező vagy tetőző (tetejező) traktor, és lecsippentek pár szemet a fürtökről. 

Földönkívüli permetez Saint-Émilionban

A fürtök csak az alsó kordonrészről lógnak, tudományosan megkomponálva, hogy ne érjenek egymáshoz, állítólag ez egy viszonylag új termesztési eljárás. A szőlőszemek nagy ellenállás után roppannak össze a fogam alatt, a belőle kibuggyanó lé pedig az összes pórusomat összehúzza. 

- Mikor szüretelnek itt? - kérdezem.

- Szeptember végén.

Hát nem tudom, talán kéne venni egy kis cukrot a Carrefourban. A borok mégis olyan fantasztikus ízeket hoznak, amiket korábban nem tapasztaltam.

Borhűtés Aix-en-Provence-ben

Luberoni reggeli

Délen vagyunk, édes reggelit kapunk minden nap, de annyira finomak a péksütemények, hogy ez felülírja a sült szalonna vagy tojás utáni vágyunkat. A házinéni nagyon büszke a lekvárjaira. T. mégis oldalba bök: 

- Idehozhatom a te baracklekvárodat az autóból?

- Eszedbe ne jusson! Az nagy sértés lenne, bírd ki ezt a pár napot!

- Ez sem rossz, de inkább csak édes, nem jön az otthoni barack íze.

- Egyél fügelekvárt és levendulás mézet. Az isteni!

Itt tankoljunk fel olajjal - javasolta a szállásadónk

Luberoni ebéd

A kisváros piacterén ócskapiac van. Kapható minden, mint minden jó zsibvásáron, még magyar kitüntetések és III. Napóleon korabeli ágytálak is. 

Konyhafelszerelés

Odapillantok egy párra, akik az árusítást felfüggesztve harapnak egy kis gyors ebédet. Feketekagyló sült krumplival és egy kis bor. Elmosolyodok a látványon, hogy milyen jóízűen esznek, hogy nekik ez a sült kolbász vagy a lángos. A férfi int, ha megvárom míg megtörli a száját, akár le is fényképezhetem őket.

Piaci halleves

Provence-i ebéd

Egyszerű ételnek tűnik, de nem az! A 15 cm-es garnéla húsa csodálatosan át van itatva az ánizs ízével. Ánizskapor, édeskömény, mindenhol van, valóságos gyomnövény. „Jean, kérem menjen dolgozni, az ánizskapor már egészen felverte a kertet!” - gondolom ezzel küldik munkába a lusta kertészt errefelé. Óvatosan kérdezem a pincérlányt, aki diák lehet, és szerencsére tud angolul: 

- Pastisszal készült?

Felcsillan a szeme:
- Igen! Érzi? Azzal flambírozzuk!

D. kér egy provence-i hamburgert. Feltételezem, attól provence-i, hogy beledolgozzák a szokásos helyi fűszerkeveréket a húsba. De nem, tévedek! A finom helyi marhahús pogácsára egy vastag kecskesajtot olvasztanak!

Aquitán reggeli

Feljebb jövünk a térképen, vége az édes reggeliknek. 

- Tegyenek vajat a roquefort alá! - szól a házinéni. Aztán kicsit visszariad parancsnoki stílusától és finomít: - Mi így szoktuk. Így a legjobb. 

Bólogatunk, alákenünk, tényleg jó. Nem tudjuk elmagyarázni, hogy ha ilyen bagettünk és ilyen vajunk lenne otthon, az ilyen roquefortunk alá mi is tennénk szívesen.

A háttérben megy a tévé. Aggodalmas riportok a spanyol nagyüzemi zöldség- és gyümölcstermesztésről, ami meg fogja fojtani a franciát. Nem tudom elmesélni nekik, hogy magam is igyekszem kerülni ezeket a termékeket, főleg amióta láttam a holland melegházakat.

Másnap klasszikus reggeli matinéműsorba futunk bele, olyan mint nálunk: zöldségaprítót reklámoznak, celebek illegetik magukat, de aztán közel tízperces riportfilm következik Léon Blum életéről! Színes ingbe öltözött történész színesen szól hozzá a stúdióban. Közszolgálat.

Útszéli piac

Gironde-i vacsora

Este van, megérkezünk, bemutatkozunk. 

- Kérnek enni valamit? - kérdezik a harmadik mondatban, pedig csak reggeli van a szolgáltatások között. 

- Nem, köszönjük, nem vagyunk éhesek.

- De akkor legalább igyanak valamit!

Valami = vörösbor. És akkor már egy kis sajtot is hoznak, és akkor meg már egy kis bagettet is. A bagett vége villaszerű, kétágú. De jó! Így egy négytagú családban már nem veszekednek a csücskökön!

Kulturális reggeli

Együtt reggelizünk egy belga-portugál házaspárral. Tetszik, ahogy a gyerekeikről beszélnek, akikkel évente megjárják oda-vissza a két ország közötti hosszú autóutat, és boldogok, hogy eközben mennyiféle kulturális hatás éri a lányokat. (És milyen jókat ehetnek közben! - villan be egy önző gondolat.) Jártak Magyarországon is, nagyon tetszett nekik. Budapest csodálatos, a sok könyvesbolt és kávéház magas fokú kulturáltságot jelez. Na és az a fantasztikus szokás, hogy az emberek munka után meleg fürdőkbe mennek lazítani és ott sakkoznak!..

-  Én munka után mosok, főzök, takarítok - rúgom szét az országimázst.

A belga nő felnevet.

Borboltban szőlőt is vehetünk

Európai vacsora

Vendéglátóink meghívnak bennünket vacsorázni. Ők hárman csak franciául beszélnek, a három angol vendég tud franciául, de e téren szégyenlősek, és jön egy német - francia házaspár is a szomszédból. A hamburgi francia férfi szeme felcsillan, amikor bemutatkozunk:

- Akkor beszélhetünk németül?

Németüüül? – megrémülök az ötlettől. Ismerve a hagyományos ellenérzéseket és a látva, hogy minden faluban ott vannak az első ás második világháborús emlékművek. T. bólint, lehet németül is igen. Gyorsan oldalba bököm, nem kéne ezt szorgalmazni, éppen ma silabizáltam ki az emléktáblát a templomban, miszerint a helyi plébánost a németek ölték meg '44  augusztusában! De hát éppen a francia ragaszkodik ahhoz, hogy németül, angolul és franciául társalogjunk. Aztán a hangulat és a vacsora feloldja a nyelvi problémákat. Leülünk és ő rögtön ezzel kezdi: 

- Most lesz a német határnyitás évfordulója, amit a magyaroknak köszönhetünk, ugye tudják?

Tudjuk. Büszkeség. A többieknek is elmondja, látszik hogy ők is tudják. Az angol vendégek megjegyzik: - Budapest gyönyörű! Na és azok a gyógyfürdők, ahol az emberek sakkoznak munka után!.. 

Mosolygunk, bólogatunk. Befogom számat egy kanál tabouléval.  

Ebben a faluban csakis rendes emberek lakhatnak! 

Európai vacsora – a menü

A ház ahol lakunk és vacsoravendégek vagyunk, nagyon izgalmas, klasszikus kis kastély 1820-ból, most panzióként üzemel. A konyha hatalmas, megvan a nyitott tűzhely, amiben régen főztek, ahol forgatták a nyársat. Elmélázom, hogy én hogyan rendezném be, és bizonyára használnám a kandalló-szerű tűzhelyet, hogy ne kelljen nyárig várni a parázs-keltette ízekre. Másnap ezt a konyhát használja a házhoz jövő kutyakozmetikus is. Minden nagy, tágas, eddig csak szűk belső tereket, szállodai szobákat láttam ebben az országban. A bútorok is nagyok, vagy csak arányosak a házhoz, a pohárszéken a röviditalok kétliteres üvegekben várnak minket. Tisztára Gulliver-érzetem van!

Az ételek: semmi különleges, de minden finom. Quiche Lorraine, taboulé, sárgadinnye, serrano jellegű (de francia!) sonka, reszelt sárgarépa vinaigrette-ben, sült csirke, fokhagymával párolt ceruzabab, többféle bagett. A desszert: sajtok, gyümölcssaláta pálmalevél keksszel. Az innivalók annál érdekesebbek! Aperitifként én a pastist vállalom, T. boldog hogy végre japán whiskyt kóstolhat, amiről már annyit olvasott, bordóiból kedvencüket, valamilyen közeli szuperiort hoznak.  Hogy mire iszunk? Természetesen Franciaországra! (A házigazdák kezdeményezésére.) Evés közben bor, bor, bor, a desszertnél előkerül a pezsgő. Nagyon finom, pedig én általában a bort többre értékelem. 

- Hozhatom a kávét? - fordul hozzám Jean-Claude a vacsora végén. 

Nem értem, miért csak hozzám. 

- Kávét? Mindjárt éjfél, ilyenkor nem iszom kávét - magyarázom.

- Neeeem? – kérdezi nagy szemeket meresztve – de hát akkor hogy fogja meginni az armagnacot?!

Olyan szeretetteljesen öleli magához jókora méretű baszk palackját, hogy nincs szívem megmondani neki az igazságot. Inkább ezt mondom:

- Megiszom anélkül!

Jól megdönti az üveget. Az ital igazán finom. De erről meg eszükbe jut, hogy valaki szaladjon ki a kamrába, az armagnacban eltett szilváért! (Úgysem tudtunk elmenni Agenbe, pedig E. javasolta, mert az a szilva hazája.)

- Csak kapjanak be párat, mi tettük el! - noszogatnak bennünket.

Bekapok. Közben gondolatban végigmodellezem, hogyan fogok azon a szabálytalan és meredek kőlépcsőn feljutni a szobánkba.

Piaci tízórai

A piacon látom ezt a furcsa sütit, integet az árus hogy menjek közelebb és kóstoljam meg. Finom, ropogós, ragacsos, a tésztával sült csonthéjasok íze jól érezhető. Felírom az édesség nevét, mert ezt idegen füllel lehetetlen megjegyezni: Gâteau à la broche

Azt írja valaki a neten, hogy olyan, mint a kürtős kalács. Igen, olyan, amennyiben nyárson forgatják, és édesség – több hasonlóságot nem tudok felmutatni köztük. Szerintem diós vagy mogyorós tojásos vajas tészta, kb. palacsinta-sűrűséggel, ami többszöri kanalazás közben szépen rásül a forgó tengelyre, rétegről rétegre. Amikor kész, leveszik, leütik a nyársról és karikára szeletelik. Ahogy elnézem, egy henger egy egész falunak elegendő.

Késes étkezések

Mindenhol előjön a jellegzetes evőeszköz, főleg a kés, ami több francia festményt is felidéz. Csendélet hallal, gyümölccsel, sajttal, és mindig ott a jellegzetes alakú kés. A Laguiole kései közül a légy/méh mintájúval találkozunk mindenhol, elcsodálkozom hogy milyen jó fogása van, és a látvány valahogy olyan nagyon-nagyon klasszikus. 

Veszek is egy hatos készletet, persze viszonylag olcsót, egyszerűt, mert csak arra kell, hogy az otthoni reggelik és vacsorák alatt előjöjjenek a szép franciaországi emlékek. A termékről kimerítő leírást, a késekről szép képeket találtam ezen a magyar blogon. 

Térképes uzsonna

A kisváros főterén majszolom a péknél vásárolt éclairt, közben nézegetem a térképet. Csupa ismerős utcanév: Saint-Exupéry, Rousseau, Voltaire, Montaigne, Montesquieu, V. Hugo. Olyan mintha egy egyetemes történelem vagy irodalom szigorlat tételsorát olvasgatnám. Olyan, mint amikor otthon, törölgetés közben végigfut a szemem a könyvek gerincén.

Jövünk-megyünk, sok ezer kilométert autózunk és sétálunk. GPS-t nyomogatunk és térképeket lapozgatunk. Mindig az ízeket ígérő földrajzi neveken akad meg a szemem: Cognac, Armagnac, Médoc, Bordeaux, Champagne, Burgundia, Calvados, Arborio, Prosecco. Összefut a nyál a GPS-en!  

Csak a legszükségesebbek

Én elmentem a vásárba

- Jó reggelt kívánok, segítsen legyen szíves! Merre van az állatvásár? - kérdeztem a fűszerpaprikás standján könyöklő álmos férfit, miután megálltunk a faluszéli földút mentén, és kifizettük a fél pénzt, az 500 Ft parkolási díjat.

- Attól függ, hogy mi érdekli. A baromfi vagy a lábasjószág?

- Először a baromfi, aztán a lábas - válaszoltam magabiztosan, mintha egy pincérrel tanácskoznék a fogások sorrendjéről.

- Akkor menjen át az aszfaltúton és balra!

Annyit már tudtam az ilyen vásárokról, bár ebben az ónodiban most jártam először, hogy legkorábban az állatosokat kell körbejárni, mert ők korán kezdenek, közben meg szépen egymás után kinyitnak az etetőhelyek, az iparcikkesek meg a zöldségesek. Döntésem helyességét az is bizonyította, hogy már az aszfaltúton találkoztam egy barázdált arcú idős bácsival, aki egy gyönyörű színes kakast vitt hazafelé a hóna alatt. Úgy terveztük, hogy a reggelit az állatos nézelődés után fogyasztjuk majd el, így induláskor csak egy tejeskávét ittunk, amit stílusosan indítótápnak neveztem. A poénon egyedül nevettem. 

Ónodot az 1707-es országgyűléssel kapcsoltban illik ismernie minden hatodikos kispajtásnak, pedig nem gyerekeknek való dolgok estek meg ott, többek közt lekardoztak egy Rakovszky Menyhért nevű főurat, mert a parlamenti vita közben támadt egy kis nézeteltérés, sebesült társát Okolicsányit utólag kivégezték, majd összehoztak egy heveny trónfosztást („Eb ura fakó!”). Az ott keletkezett articulusok nagyon egyszerűen hozzáférhetőek az Országgyűlési Könyvtárban, csak ezt a címet kell bemondani a könyvtárosoknak, azonnal tudni fogják miről van szó: 

Articulusok, mellyek a' magyar-országi hazájok szabadságáért öszve-szövetkezett Státusok és Rendek, e' folyó 1707. esztendőbéli Pünköst Havának 16. napjára haladott, és az Onod táján lévő Mezőben tartatott Közönséges Gyűlésében concludáltattak, és végeztettek.  

Egyébként a falu kiváló kirándulóhely: van várrom, Sajó-part és csak egy ugrás onnan nemzeti nagylétünk másik nagy temetője: a muhi puszta. Ónod a XIV. században kapta meg a vásártartási jogot és minden hónap első csütörtökén él is ezzel a joggal. Most kicsit esős és sáros idő volt, ez csak szegény állatokat zavarta, ők általában legyezőformában, ék alakzatban fejlődtek fel, úgy melegedtek. Nagyon nehezen álltam meg, hogy nézelődés közben ne vegyek nyolc kiskutyát, öt malacot és két merőkanál guppit, mert még azt is lehetett kapni, ott úszkáltak nem messze a pintyektől, pedig a guppi aztán se nem baromfi, se nem lábas. Vettem viszont fürjet, fürjtojást, zöldségféléket, meg debreceni vert (ütőfás) mézeskalácsot.

Az átázott éhes embereknek is volt mit inni és harapni, pecsenyesütők, lángososok garmadája sorakoztatta fel standját, utóbbiak főleg az Észak-Magyarországon népszerű krumplis lángost sütötték, amit vaslapon kell előállítani. Ha lehet sparhelten, ezt északabbra masinának hívják. Volt olyan árus, aki még meg is vasalta egy kicsit a tésztát. Csak azt az átkozott műsajtot, amit rátesznek a szerencsétlen becsapott emberek lángosára, csak azt tudná már feledni ez az ország! Eb ura fakó! A hamisított sajt nekünk nem sajtunk!