Szeptemberi frankfurti utam felért egy önismereti tréninggel. Azzal kezdődött, hogy indulás előtt lerobbant az autónk, és bár ugyanolyan márkájú bérautót kaptunk, de például a rükverc pont az ellenkező irányban volt és a nagylelkű autógyár még egy hatodik sebességgel is megtoldotta a járgányt, ez már épp elég volt ahhoz hogy pánikrohamot kapjak, hogy ezt én nem tudom vezetni, mire azt mondta a család: ó, azalatt az ezer kilométer alatt majd belejössz! És így is lett. Egyébként meg minek rükverc, ha nyílegyenesen megyek keletről nyugatra, ráadásul hat sebességgel a fenekem alatt? Annyira azért nem szerettem bele az autózásba, hogy még a nemzetközi automobil austellungot is felkeressem, főleg hogy már napokkal előtte hallgattam a fiúk lelkes eszmecseréjét a várható dízelhibridekről, lekapcsolható hengerekről, tanulmányautókról. Ők pedig, hálából hogy nem mentem velük, lefényképezték az egyetlen dolgot, ami szerintük az autószalonon felkeltette volna az érdeklődésemet, hiszen én csak egy egyszerű gasztroblogger vagyok. Ez az:
 |
| Halsütés a büfében |
Indulás előtt kikérdeztem ott élő magyar barátaimat, hogy mit vigyek nekik innen, a magyar konyha szívcsakrájából, és ők az alábbi listát küldték:
- háztartási keksz,
- paprikás szalámi,
- petrezselyemgyökér,
- sajtos tallér,
- szilvalekvár,
- Olympos citromlé,
- ha hűtőtáskát is viszünk, akkor belsőségeket.
Azért a fejlett nyugat most is elbűvölt, megtudtam, hogy létezik olyan testápoló, amit zuhany alatt kell magunkra kenni és olyan dezodor, ami 48 órán át hat – azt nem sikerült kiderítenem hogy közben kell-e mosakodni, vagy nem. Itthon megtudtam, nálunk is van ilyen, sőt, reklámozzák a kertévékben, csakhogy azokat nem nézem, nem azért mert sznob vagyok, hanem mert nem bírom az erős fény- és hanghatásokat. Ilyen szellemi restségben persze nem lehet élni, ezért azóta nyitottabb szemmel figyelem a kozmetikai reklámokat, onnan tudom, hogy létezik olyan is hogy 3D szempilla! Meg 4D! Szempillacsináló üzletben rakják fel a páciensre és feltételezem, hogy térben és időben értelmezhető. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy ők ezt már születésem előtt megadták nekem. Azóta is hordom az elsőszettes szempilláimat, többet bírnak mint 48 óra. Mert ilyen trendi vagyok!
Ami az étkezést illeti, odafelé, Schärding határában, ahol az Inn árad, máshol apad, jutott eszembe, hogy otthon hagytam a nagy mennyiségben és nagy gonddal készített marokkói paradicsomos padlizsánsalátát, és valamiért azt hittem hogy ha közlöm vendéglátóimmal hogy miről maradtak le, majd boldogok lesznek. De nem voltak azok, láttam az arcukon. Szerencsére nem értek rá sokáig bánkódni, mert folyamatosan vették ismerőseik telefonjait, akik egy nemrég elfogyasztott Dobos-tortáért hálálkodtak nekik, azzal hogy ők ilyen finomat még életükben nem ettek. Ugyanezt én nem mondhattam a helyieknek, miután megkóstoltam egy igazán menő helyen a curry wurstjukat, ami olyan nagy sokk volt, hogy a tőzsde előtti téren elfelejtettem megsimogatni a bikás szobor szarvát, emiatt azóta sötét fellegek gyülekeznek a határidős ügyleteim felett. Mert ilyen dekoncentrált üzletember vagyok.
A börzéről jövet teljesen véletlenül keveredtem el (ezt, ha szükséges eskü alatt is megerősíthetem!) a híres leveskockás cég gyorséttermébe és főzőstúdiójába, és percekig hezitáltam a bejáratnál, hogy bemenjek-e, mert mi lesz ha a német olvasóim, vagy a pult mögött rejtőzködő paparazzók felismernek, de olyan ellenállhatatlanul sárga- és leveskocka szagú volt a portál, hogy végül csak bementem, és tettem egy felderítő kört odabent, miközben rémülten hajtogattam az invitáló mondatokra: nein danke! nein danke! nein danke! Mert mégiscsak gasztrosznob vagyok.
Bejegyzések
