Macska, bagoly és egyéb újítások

Az idei konyhakerti szezon az újítások jegyében telt. Először is tudomásul kellett vennem, hogy macskabagoly barátunk, aki tavaly a konyhakert melletti fán ült hónapokon át reggeltől estig – estétől reggelig persze keményen dolgozott a megélhetésért –, szóval hogy ő nem akar többet itt nyaralni, mert tart a harsány szajkóktól, akik egyszer alaposan ellátták a baját. Hiányát két, un. gyökéröntözővel pótoltam, amelyet egy balatonalmádi fazekas készített. Lásd a fotót. 

Tavasszal kipróbáltam a kertészettudomány legmurisabb eszközét, a vetőszalagos vetőmagot. Háromféle salátát kínáltak egy zacskóban, de nem csak a saláta volt tépő, hanem a szalagok is, melyeket a perforáció mentén először szét kellett választani. 

Három az egyben

Azt hittem, ezzel a módszerrel nem kell betartani a szabályt, mely szerint vetni csak szélcsendes időben szabad. Tévedtem. A szalagok klasszul összegubancolódtak a szélben, alig tudtam lekábelezni őket az előkészített kis árkokban.

Magok a szélben

De végül sikerült, ezt az is bizonyítja, hogy egy-egy sorban csak azonos fajtájú saláták keletkeztek. És milyen finomak voltak! 
 

Idén is folytattam a zsákos krumplinevelést, de új fajtákkal próbálkozva. A kísérlet sikerült, de jövőre már tényleg nem teszem ki magam annak a sok csípős megjegyzésnek, miszerint ez mekkora hülyeség. Tényleg az, illetve nem nagyon éri meg a felhajtást az a 2-3 kg krumpli, de valahogy mégis jó érzés.

  

Krumplik naplementében

Krumplik gőzben párolva, majd petrezselymes vajban megforgatva

Krumplik konyhakészen

Tavasz elején vettem egy csenevész kis padlizsán palántát, ami a leírás szerint valóságos kis csoda, mert apró, helyes kis gömbterméseket hoz. Topf aubergine – ez állt a táblán, melynek hátulján egy szemcsiklandó, dús bokor is le volt fotózva. Ez az! – gondoltam –, kis konyhakertbe kis padlizsánt! Beültettem a kert sarkába, a mini paradicsomok mellé. A legeslegfontosabb szempontot magamnak sem vallottam be, de Piszke kimondta helyettem, mikor letekintett az ültetvényre: "lehet hogy íze nem lesz, de a fotókon jól mutat majd!"

Nehezen indult a beszoktatás. Rövid időn belül kétszer is újra kellett élesztenem a növényt egyszer a kiültetés után, másodszor pedig az első nagy kánikula idején. Már ebből gondoltam, hogy csak valami labortermék lehet ez, amiből kivonták a természetes-környezet faktort. Na de aztán összeszedte magát, szépen bokrosodni kezdett. A sok virág egészen elvakított, pár napig csak messziről néztem a növényt, ráadásul jött az eső, öntözni sem kellett. Majd egy gyomláláskor valami azt súgta, nézzek a dolgok mögé. Benégykézláboltam hát a bokor mögé, bekukkantottam a sűrű levélzet alá, és megpillantottam négy darab kigyúrt padlizsánt! Olyan öregek voltak, hogy már nem is emlékeztek golyókorukra. 

Ettől kezdve naponta járőröztem a bokor környékén és azonnal leszedtem a felbukkanó golyóbisokat. De mivel egyszerre csak 2-3 db. fejlődött ki, soha nem tudtam egy jól fotózható, látványos ételt készíteni belőlük. Tanulság: megvan, de nem írom le, hátha jövőre még összejön az a fotó.

Zsályaszendvics – VKF! 51.

A korábban aktívan működő "Vigyázz! Kész! Főzz!" mozgalmat most újabb fordulóra hívja a Nyárikonyhában tüsténkedő bloggertársunk. A feladat: levelekkel kell főzőcskéznünk, de gyorsan, mert mindjárt seprűvégre kerülnek és terelgethetjük befelé őket a komposztálóba. Nem volt kétséges hogy a zsályát választom, mert a másik kedves levelem, a mángold már elég teret kapott itt e blogon.

 

Amikor vendégeket fogadok és napokon át sütök-főzök, ágyneműt mosok, mindig azt hiszem hogy nekem van a világon a legtöbb rokonom. De nem! A zsályának sokkal több van! Ők nem egészen pontosan hétszázan vannak és elég nagy diaszpórában élnek a világ kellemes helyein. Közülük én az un. kerti zsályát, orvosi zsályát tartom (salvia officinalis), de tervezem a látnoki zsálya (salvia divinorum) beszerzését is, csak előbb meg kell néznem a vonatkozó jogszabályokat, nehogy aztán börtönnaplóba menjen át a saját leve. (Ha mégis így alakul, a cím ez lesz: "Fogságom blogja".) 

Lehet hogy maradi vagyok, de a sokféle zsálya közül legszebbnek a zöld színűt látom. Nem véletlen, hogy a klasszikus angol autómárkák repertoárjában a kezdetektől ott szerepel ez a szín. Aki nem hiszi, járjon utána a keresőkben az alábbi szókapcsolatoknak: Aston Martin + sage green, Bentley + sage green, Rolls Royce + sage green. Ebből egyenesen következik, hogy a gasztrosznobság elengedhetetlen alapanyaga ez a fűszer- és gyógynövény. És talán ez a szín megy legjobban ahhoz a puha látványhoz, amit a kertész szakirodalom úgy ír le, hogy a levél "szürkén molyhos szőrű". Egyaránt kellemes őt megsimogatni, megenni és kimondani is! Vajon hányan mondták ki előttem, mire a latin salvia (salvus: ép, egészséges) szóból kiesett a v, és a maradék „salia”-ból kizöngésedett ez a gyönyörű szó: ZSÁLYA? 

Sertéshúsos és belsőségből készült ételekbe, kolbászokba, sajtos fogásokba teszek a leggyakrabban zsályát, és időről időre beleszagolok a zsályás üvegcsémbe, amelyben az ősz elején megszárított és összepöndörödött leveleket tartom. A VKF!-re pedig egy olyan ételt készítettem, ami előételnek vagy borkorcsolyának alkalmas leginkább.

Zsályaszendvics

A zsálya leveleit megmostam, majd rácsra téve megszárítottam. Minden második levélre tettem egy-egy szelet mozzarella sajtot, amibe belenyomtam egy-két ajókát. Befedtem egy másik levéllel, óvatosan összenyomtam. Ha nem lett volna olyan lágy a sajt, mint amilyen volt, inkább két vékony szeletet vágtam volna belől és közéjük tettem volna a halat. 
Hagyományos módon paníroztam, illetve a tojásba és a zsemlemorzsába duplán. Működik sör-vagy bortésztával is, de akkor kicsit amorfabb az eredmény, és több a pancsolás. Frissen jó csak, amikor még roppan és folyik.

.

Nem véletlen, hogy zsályazöld tálam is van...

Somlói összposzt

A „somlói” eredetmegjelöléssel vagy földrajzi jelzéssel ellátott termékek közül legjobban a juhfarkot kedvelem, míg a környezetemben élő édesszájúak inkább a galuskát. (Helyesbítek: most bökdös itt valaki, hogy ő mindkettőt szereti!) Galuskát valamiért főleg nyáron készítek, éppen most fogyott el a legutóbbi adag utolsó morzsája. Jó kis nedves, tacsakos morzsa volt ám! Itt az ideje, hogy leírjam az általam alkalmazott receptet, ami persze a Gundelek tudományán alapszik – csak egy icipicit modernizáltam, kiegészítettem –, a Gundelek receptje pedig Gollerits Károlyén, aki 16 éven át volt a főpincérük. Jó, ha egy alkalmazottnak ilyesmin jár az esze, és még jobb, ha a munkaadó teret enged az újításoknak. Egyébként ez az édesség még nagyon fiatal, kb. 50 éves, bezzeg az enyém ami ma fogyott el, csak négynapos volt.

Először is azt tanácsolom, csak az álljon neki az elkészítésének, aki legalább 10 vendéggel számol. (Aha! Megvan! Tehát ezért készítem gyakrabban nyáron!) Ha tartalmas főétel után kínáljuk, akár 15 főnek is elég ez a mennyiség, pedig a kis 20 x 30 cm-es tepsiben sütöm a piskótalapokat, és rendszeresen bepánikolok hogy kevés lesz, aztán még a negyedik napra is marad.

Mint minden más ételnél, itt is az a fő szabály, hogy tisztességesen tegyük bele mindazt, amit kell, az elérhető legjobb alapanyagokból. Tehát nem homogén piskótakockát készítünk csoki pudinggal leöntve és két egymásra merőleges, dohányfüsttel átitatott tejszínhabcsíkkal díszítve, sem pedig vanília-aromás öntettel újraélesztett cukrászati maradékterméket. Felejtsük el a rumaromát, a diópótlót, a műanyag ízű narancshéjat, a növényi tejszínt, és a bolti piskótát is. Előnye a mindig biztos siker mellett az, hogy 1-1,5 nappal tálalás előtt kell elkészíteni és hűtőszekrényben tartani, élesítéskor már csak egy kanállal ki kell szaggatni és gyorsan felverni hozzá egy kis tejszínhabot.

Nem ajánlott cukorbetegeknek, lisztérzékenyeknek, tojásérzékenyeknek, antialkoholistáknak, dió-, csoki-, citrusallergiásoknak, laktóz-intoleránsoknak, lustáknak, kapkodóknak, takarékoskodóknak, falánkoknak, türelmetleneknek... HAHÓ! VAN OTT MÉG VALAKI?

Forrásmű

Somlói galuska
 

Fényképet nem tudok felmutatni, mert amíg a hűtőben van, nem valami fotogén, a fogyasztáskor pedig nem érek rá fotózni, mert szaggatok, öntet adagolok és learatom az elismeréseket. Szép fotót találni a Somlóiról, amúgy is sokkal könnyebb, mint igazi, finom galuskát lelni manapság egy cukrászdában. A munkafolyamat:

1. piskótalapok sütése (sima, kakaós, diós)

2. öntetek, szirupok elkészítése

3. összeállítás és hűtés

4. tálalás


1. piskótalapok

9 tojásból készítek piskótát. Eredetileg az egész masszát kellene háromfelé osztani, de mivel ez számomra igen nagy feladat, inkább háromszor keverem ki az egyenként háromtojásos piskótát.

Bekapcsolom a sütőt 175º-ra, a tepsit kibélelem sütőpapírral. Felverek 3 tojásfehérjét, beleteszek 3 lapos evőkanál cukrot, a 3 tojássárgáját, csipet sót, és óvatosan belekeverek 3 púpozott evőkanál finomlisztet. Belesimítom a tepsibe és megsütöm. Rácsra téve kihűtöm, lehúzom róla a papírt. Közben elkészítem a következő háromtojásos lapot, amibe 3 lapos evőkanál lisztet és két evőkanál darált diót teszek. Miután megsült, jöhet a harmadik lap, ebbe egy púpozott evőkanál kakaópor kerül. A lapok kb. 2 cm vastagok lesznek és nem hagyom őket kiszáradni, megpirulni, akkor veszem ki őket a sütőből, amikor még ruganyosak.

2. öntetek, szirupok

Mazsola: két marék mazsolát megáztatok annyi rumban, amennyi ellepi. (Ausztriában a Mautner-féle barnarum nagyon finom, ha arra járok, mindig veszek egy literes üveggel.)

Cukorszirup: 3 dl vízbe 20 dkg cukrot teszek, és addig forralom, míg be nem sűrűsödik. Közben beleszórok egy marék aszalt narancshéjat (a Nobilis cég készít ilyet), vagy ha van kezeletlen narancs, abból kettőnek lereszelem a héját, valamint egy citrom héját is. Ezt a szirupot érdemes korábban elkészíteni, mert ki kell hűlnie, összeérnie. Miután levettem a tűzről, öntök bele kb. 5 cl rumot, ezt le lehet önteni a mazsoláról is.

Dió: kb. 15 dkg diót ledarálok. 

Vaníliás krém: 6 dl tejet felforralok, beleteszem egy rúd vanília kikapart belsejét és a rúd maradékát is, valamint egy leheletnyi sót. Majd gőz fölé tett edénye öntöm, kiveszem a rudat és folyamatosan keverve 5 tojás sárgájával, 10 dkg cukorral és 4 dkg liszttel krémet főzök. A végén sűrű, de jól folyó finom, és szép sárga krémet kell kapnunk.  

Csokoládéöntet: 4 dl tejszínt felforralok, elkeverek benne 30 dkg étcsokoládét és egy löttyintés rumot. Kakaóporral is lehet turbózni, ha nem elég erőteljes. Ez az öntet a hűtőszekrényben várja a tálalás napját. Ha nem elég sűrű, mehet bele még csokoládé, de a csoki puding kizárt! (A Gundel könyv csokimártása egy komoly, tejszínes-tojásos főzött krém, amit a palacsintához is ajánlanak.)

Tejszínhab: 4 dl tejszínt behűtök, mert úgy könnyebb lesz másnap felverni. 

3. összeállítás

Egy nagy és mély tálba

· beleteszem a diós lapot, megöntözöm a szirup egyharmadával, megszórom a dió és a mazsola egyharmadával, rákenem a vaníliás krém egyharmadát

· ráfektetem a kakaós lapot és ugyanígy járok el

· a sima piskótalap egyik felét megkenem baracklekvárral, a lekváros felével lefelé fektetem a rakás tetejére, aztán jöhet a szirup, dió, mazsola, végül a vaníliás krém. Ennek a tetejét natúr kakaóporral szórom meg

· az egészet lefedem, és a hűtőszekrénybe teszem


4. tálalás

Felverem a tejszínt, előveszem a csokoládéöntetet. Kis tányérokra egy evőkanál segítségével galuskákat szaggatok. Megöntözöm az öntettel és tejszínhabot teszek a tetejére.


az eredeti recept innen: Gundel Károly: Kis magyar szakácskönyv .- átdolg. Gundel Ferenc és Gundel Imre .- Bp.: Corvina, 1986.

Csárdakávé

Két kávé sok tejjel a Patkós csárda asztalán, kora reggel. Ahogy telik az idő és fogy a kávé, a Hortobágy felől érkező Nap egyre érdekesebb fényeket küld be a szűk csárdaablakon.

Előzmények itt: Csárdareggeli

A halevő orra

A halevő ember hagyja, hogy orránál fogva vezessék – már ha halevésről van szó. A hal frissességének megállapításakor is leginkább az orrára hagyatkozik, ahogy étteremkeresésnél is. Amikor Dubrovnikban kószál a halasok utcájában, szimata nem a turistákkal zsúfolt étterem felé vezeti, hanem egy szerényebb, csendesebb, üresebb hely felé. Ha munkaügyi ellenőr lenne, piszkálná az orrát, hogy vajon miért ugyanaz a személy a tulaj, szakács és a pincér, de hát nem ellenőr ő, se nem halőr, hanem egy egyszerű gasztrokalandor. Kicsit szaggatottan megy a kiszolgálás ezzel a személyzeti politikával, a kulcsember ki-kiszalad a konyhából a vendégekhez és hatalmas szenvedéllyel konferálja be, hogy ez semmi, majd meglátják, milyen finom lesz a következő fogás! És a halevő nem csalódik! Fantasztikus dalmát halebéd érkezik az asztalra kisebb-nagyobb megszakításokkal, több órán keresztül, majd az egészet egy fantasztikus töltött tintahal zárja. Az ebéd másik csodája a lasagnette tészta alkalmazása halas köretként. Erre a vendég eleinte kicsit húzza az orrát, de miután megkóstolja a halas szószban-olajban átforgatott, pirított tésztát, nem lehet egy rossz szava sem! A töltött tintahal különböző variánsait pedig azóta is nagy odaadással készíti, és halillatú blogjában hűen beszámol róla.

A halevő legutóbb egy itthoni halpiacon szimatolt. Nem akart ő odamenni eredetileg, de véletlenül éppen arra volt dolga. Ha nem arra lett volna, akkor úgy intézte volna, hogy legyen.  Két gyönyörű tengeri fogast választott, majd az eladó megkérdezte, hogy ”és még valamit?” Ha egy gyorsétteremben hangzik el ez a kérdés, ahova egy tisztességes gasztroblogger be nem teszi a lábát, akkor rendben van, vissza lehet kérdezni, hogy „isten őrizz, meg akar mérgezni?!” De egy halpiacon, ahol már készítik elő a halas büfé kincseit, a halevő beleszippant a levegőbe és azt mondja, hogy „csak két marék tintahalat kérek még, tölteni… ha jól látom, az a füstölt makréla meg pont kitámasztaná a szatyorban a fogast.”

Otthon pedig nem rest a háromemberes ebédért begyújtani a grillsütőt, mert az látta Dubrovnikban, hogy esténként a kis családok és az egyedülállók is begyújtják, hogy aztán csodás tengeri illatok terjengjenek a szűk sikátorokban. Míg a faszén izzik és pácolódik a tengeri fogas, megtisztítja a tintahalat, hogy lefagyaszthassa. Hosszan és elégedetten nézegeti a dobozban, meg is szagolja, mielőtt rázárja a fedelét.

Tengeri fogas ázsiai stílusban

Készítettem egy pácot, amelybe az alábbi dolgokat tettem: szójaszószt, halszószt, kis csokor koriander zöldet, petrezselyem zöldet, reszelt gyömbért, zúzott fokhagymát, felaprított chili paprikát, sót, citrom levét. Ebben pácoltam a halat, amit előzőleg beirdaltam, a hal hasüregébe is tettem. Három órával később a faszenes grillre helyeztem, de előtte a bőréről lesöpörtem a zöldfűszer-maradványt, nehogy megégjen. Amikor megfordítottam, meglocsoltam a maradék páclével.

Szélesmetélt halas köretként

Ha valakinek halas étterme van, gyűjtse össze a halról lecsöpögő fűszeres zsiradékot, és abba forgassa bele a kifőzött tésztát, majd pirítsa meg egy wokban.

Nekem nincs, ezért egy wokba nagyobb löttyintés olívaolajat teszek, megpirítok egy kis aprított fokhagymát, 6-8 szelet ajókát (olajos sózott szardellát) szétpárolok benne, megöntözöm halszósszal, és a végén dobok bele durvára vágott petrezselyemzöldet. A kifőzött tésztát ebbe forgatom bele. Érdemes kicsit odakapatni, hogy jó füstös íze legyen.

Az a fényes málnás nap

 

A csütörtök majdnem tökéletes júliusi nap volt! Simán megtaláltam a helyet ahol átvettem a málnát, pont hazaértem a nagy zuhé előtt (aznap tehát locsolnom sem kellett), és kaptam egy üveg málnalikőrt Dél-Franciaországból. Fantasztikus zamatai vannak, sokkal finomabb mint amit egyszer egy belga áruházban vettem! Jó érzéssel töltött el, hogy gördülékenyen haladnak az események, még éjjel meg tudom főzni a málnalekvárt és előkészítem a szörpöt, így másnap bőven lesz időm a baracklekvárra. Egyszóval minden olyan volt, mint egy csodálatos málnás napon. Ott szúrtam el, hogy bementem a spájzba és észrevettem az egeret...

Organikus épített környezetünk velejárója, hogy úgy jön-megy a természet, mintha itt sem lennénk, és ha valaki dohog a hívatlan vendégállatok láttán, mindig figyelmeztetem: mi vagyunk a betolakodók, ők voltak itt előbb! Felvilágosult világnézetem fénye bizalom formájában csillant vissza az egér gombszeméből. Ugye nem kell tartania semmi rossztól, elismerem az ő elsőbbségét is, és betartom a társadalmi szerződést? Hát nézd, egérke, tisztellek téged, élni és élni hagyni, de talán poroljuk le inkább a "vissza a természetbe!" elvet.

A kupica málnalikőr nem adott elég bátorságot ahhoz, hogy egyedül tartassam be az elveket, jobbnak láttam felébreszteni a többieket, akik meg jobbnak látták legyinteni és tovább aludni. Éjszaka megpróbálkoztam a csapdákkal: a dióval kitámasztott cseréppel és az egérfogóval. Egy darabka sajt neki, egy nekem, a legjobb fajtából. Igazán megadtam a tisztességes fegyverletétel és eltávozás lehetőségét, de nem akart élni vele. Durvább eszközökhöz nyúltam, a két szolgálatban levő macskát betuszkoltam a spájzba. Nem értették mi a feladat, miért kellene pont most és itt demonstrálni a táplálékláncot, ahova eddig tilos volt bemenniük. Amint az ajtórés macskafejnyire nyílt, elillantak.

A végzetes napon gyakorlatilag mindent kipakoltunk a kamrából, ami azért volt rettentő feladat, mert egy hobbiszakácsnak legalább ötezer aprósága van, csupa-csupa "egyszer valamire csak jó lesz" dolog. Aztán rövid dulakodás után egy ájult egeret dobtunk ki a kertbe. Két napig tartott a visszapakolás, fertőtlenítés, selejtezés – málnaszörp- és baracklekvár készítéssel kísérve. A kétnapos hajtóvadászat alatt összedobtam egy kis töltött cukkinivirágot, hozzá mártást, párolt rizst, de akkor már legyen egy kis friss nyári fejtettbab leves is, és Lúdanyó tejfölös meggyese. Az első napon mángoldból készült főzeléket ettünk.

A helyszíni szemle alapján megállapítottam, hogy egerünk kifinomult ínyenc volt: újkrumplit, Lindt csokit és meggyet evett. Erre azért büszke vagyok!

Töltött cukkinivirág

Az előkészítés folyamata itt olvasható. Egy kisebb csokor petrezselymet apróra vágtam két gerezd fokhagymával és egy kis oregánóval.  Két darab puha mozzarellát összenyomkodtam, és belegyúrtam a zöldfűszereket. Ezzel a masszával töltöttem meg a virágokat, majd sörtésztába forgattam őket és forró, bő olajban megsütöttem. Laza majonézt készítettem mellé, amibe apróra vágott hagymát és kapribogyót tettem.

Ha lett volna időm az egérvadászat mellett, akkor maradék krumplipüréhez olajos, sós szardíniát kevertem volna egy kis aprított snidlinggel és azt is beletöltöttem volna. Vagy a fűszeres fetakockákat nyomtam volna össze, de azokat meg krémmé alakítva elvittem egy jó kis gasztrosznobber buliba. Mert az is volt közben.

Egy kosárnyi kaland

Egy kosár, egy szüretelőolló és egy fényképezőgép. Ezekkel felszerelve vág neki egy elszánt gasztrokalandor a garázstetős függőkertnek! Abból kell főznie, amit ott talál, hiszen a legközelebbi élelmiszerbolt több mint 700 méterre van, a hőmérő pedig 36 fokot mutat. 

Az expedíció eredményesen zárult, két napig volt mit enni, miközben az éhes szemeknek is igen jólesett a látvány.

 

Gasztrokalandozás a Múzeumok Éjszakáján

Fegyelmezett és másokra tekintettel levő emberként bizonyos helyzetekben képes vagyok teljesen félretenni a gasztronómiai iránti rajongásomat. Akkor is, amikor a családdal összehajolunk a Múzeumok Éjszakája program fölött és megtervezzük a menetrendet. Tényleg nem verem az asztalt, hogy irány a Vendéglátóipari Múzeum, hiszen ma is milyen türelmesen kivárták, míg lefényképeztem a tojásos nokedlit. Fő szempont ezen a hársfaillatú júniusi éjjelen az, hogy mindenki eljusson az érdeklődésének megfelelő helyszínekre és mindannyian jól érezzük magunkat. Irányadó témakörök nálunk a művészetek, különösen a képzőművészet és az irodalom, a műszaki- és természettudományok, valamint minden más.

Arról tényleg nem tehetek, hogy bárhol járunk, egyszer csak ellenállhatatlan erők húznak egy bizonyos irányba.  Tegnap is, amikor Csinszkáék lakásába ugrottunk fel egy kis házibuliba – úgysem jártam náluk már vagy 20 éve –, egyszer csak azon kapom magam, hogy kint vagyok a konyhában, ahogy minden jó buliban. Papírmasé figuraként ott mosolyog Ady, Babits, Kosztolányi és Móricz. Nagy kedvencembe, Móriczba karolok bele egy közös fénykép erejéig, de aztán gyorsan kimenekülök vonzásából, nehogy szájtjára vegyen Nyáry Krisztián!

A Törley pincészet új látogatóközpontjában fel és alá bugyborékolunk az installáció keretét adó pezsgősüvegből a dugóba, és vissza. A gyár története Magyarország elmúlt száz évével dobbant együtt, egyszer fent, egyszer lent, talán ezért is döntünk úgy: ki tudja mit hoz és mit visz a jövő, hörpintsünk fel gyorsan néhány pohár finom száraz pezsgőt! 

A MÁV-GÉPÉSZET Zrt. Személykocsiműhelyében álmosan hallgatom csoportvezetőnk előadását a légfékezésről, a hidraulikus emelőkről és más műhelytitkokról. Felmászom a titokzatos motorvonatra, az Ezüst Nyílra, amellyel Kádár elvtárs utazgatott, körötte csend amerre ment, és néma tartomány. Azt meg kell hagyni, igényes formatervezők és kézművesek készítették ezt a járművet!

De mit nekem történelem, amikor ismét érezni kezdem a delejes vonzást! Egyszer csak megpillantom az Utasellátó személykocsiját, és kiszakadva a csoportból áhítattal indulok el feléje. Társaim közben munkavédelmi kobakban alámerülnek a szerelőgödörbe, tesztelik a modern IC üléseket és fogalmuk sincs arról, hogy én közben milyen csodákat látok. Az Utasellátó vállalat megelevenedett történelmét! 

Sajnos tárlatlátogatásom végén kiderül, június 15- től a MÁV megszünteti az utasok étkeztetését belföldi vonalain, a 64 éves vállalat történetének mélypontja ez. Bennem mégis nagy remények élnek, bár tudom, hogy napjainkban vonattal közlekedni nem elegáns dolog, mégis talán eljön az idő, amikor Európán belül kulturált körülmények között, gyorsan és pontosan zakatolunk egyik városból a másikba, közben pedig hazai porcelángyáraink modern étkészleteivel terítenek nekünk. 

Ha hűs, száraz Törleyt is kínálnak majd, én biztosan vonattal megyek!

 

 

 

 

 

 

  

Terítéken

A tiszta kerti asztalt leterítettem a tiszta terítővel, és visszamentem a tányérokért. De nem elég gyorsan... 

Magyaros verrine tál

 

Grenadine gasztrokolléga kedvenc műfaja a verrine. Az ő pohárkrémei ihlették ezt a világújdonságot: kolbász verrine és kenyérben sült kolbászkrémes verrine; mustár- és torma verrine-nel tálalva.

Mindenkinek nagyon ízlett, a vendégek hamar a verrine fenekére néztek! Tálaláskor rozés és bodzaszörpös verrine-t kínáltunk mellé!