A hamis mákos és az igazi

Családtagjaim és barátaim fittyet hánynak arra a tudományos tényre, mely szerint a mák esetében csak a gubójából nyert bizonyos anyag okozhat függőséget. Számukra már maga a "mák" szó is addiktív, így leküzdhetetlen ingert jelent. Felemelt fejjel, félig lehunyt szemmel ejtik ki: mááááákos! Ölre mennének az agyukban felvillanó mákos sütemény képének fizikai leképeződéséért, nem tudják türtőztetni magukat, ha egy bevásárlóközpont vagy gyorspékség pultján meglátnak egy olyan fekete izével töltött rétest, pitét, bélest, vagy csigát. Pedig tudják, hogy csalódás lesz a vége, mert mindig az. Nem is kell mondaniuk, látom a lehervadó reményt az arcukon, miután beleharapnak a süteménybe. Tudom milyen ez, én is ezt érzem a meggyes vagy túrós tölteléknél, a visszatérő csalódottságot amiatt, hogy a pénzem töredékét sem fordították meggyre vagy túróra.

A becsapott mákrajongók régen még kidobták a hamis mákost, látványosan, oda a pult melletti kukába, de manapság az ismert okok miatt megerősödött az „ételt nem dobunk ki” elv, ezért inkább hazaviszik, majd mézet, porcukrot, citromlevet vagy baracklekvárt tesznek a töltelékre, vagy bármit, ami életet lehel a rétesbe, pitébe, bélesbe, csigába.

Én meg sajnálkozva nézem őket és megígérem, hogy na jó, hétvégén sütök egy igazi rétest, pitét, bélest, esetleg csigát, és semmit sem fogok kispórolni belőle. Ők pedig megígérik, hogy ledarálják a mákot azon a kis cseh ipari műemléken, eszembe se jusson daráltat venni, mert abból csak újabb csalódás lesz. Aztán jön a hétvége, érkezik néhány mákfüggő vendég, akiknek elég a pályaudvaron odasúgni, hogy mi hűl éppen odahaza a nagytepsiben, mire átszellemült arccal kimondják a szent szót: „mááááákos!” Az pedig fellebeg a hatos vágány peronja fölé, onnan a szél hátán az utastájékoztató tábla magasságába, s miközben a galambok alázatosan utat nyitnak neki, nyílegyenesen megcélozza az autóparkolót.  Barátaim pedig úgy igyekeznek utána, hogy alig érem utol őket. Pedig nálam van a slusszkulcs.

Mákos béles

Ebből a műfajból (két tésztaréteg közötti mákos töltelék) kétfélét szoktam sütni: pitét és bélest. Nálam a pite a tulajdonképpeni omlós tészta, a béles pedig az, amiből almást szoktam sütni. Recept: itt!

A 25x30 cm-es tepsihez:

Elkészítettem a máktölteléket. Miután kihűlt, bekapcsoltam a sütőt 175°-ra. Összegyúrtam a tésztát, összeállítottam a süteményt, majd kb. 45 percig sütöttem, míg szép sárga és márványos lett a teteje.

máktöltelék: 5 dl tejet, 25 dkg cukrot, csipet sót és 10 dkg búzadarát gyakori kevergetéssel megfőztem. Belekevertem 40 dkg darált mákot és azzal is főztem még egy kicsit. Közben belereszeltem egy citrom héját, beleöntöttem fél citrom levét, egy löttyintés rumot, egy teáskanál vaníliaesszenciát, egy teáskanál őrölt fahéjat, egy nagy marék puha mazsolát. Amíg hűlt, 3 almát lereszeltem a nagy-lyukún, kicsit állni hagytam, kinyomkodtam a levét (megittam), a húsát a mákhoz adtam. Miután teljesen kihűlt, négy tojás felvert habját óvatosan beleforgattam. Érdemes megkóstolni, ilyenkor lehet még édesíteni vagy fűszerezni.

tészta: 50 dkg finomliszttel és csipet sóval elmorzsoltam 15 dkg vajat és 8 dkg zsírt. (Lehet csak vajjal is készíteni.) Hozzáadtam 3-4 evőkanál tejfölt és összegyúrtam. Ha száraznak tűnik vizet vagy tejfölt lehet adni hozzá, lényeg hogy nyújtható tésztát kapjunk. A tepsit kivajaztam. A tésztát kétfelé vágtam, az egyik cipó kicsit nagyobb volt, mint a másik, mert az került alulra. Belefektettem a tepsibe úgy, hogy az oldalakra is kerüljön tészta, megkentem baracklekvárral, majd ráöntöttem a tölteléket, elsimítottam, hogy egyenletes legyen. Ráfektettem a másik kinyújtott tésztalapot. A széleket kicsit összenyomkodtam, a lap tetejét megszurkáltam villával és megkentem egy felvert tojással.

Feljegyzések a vadonból

fotó innen: hunting.parkerdo.hu

Nyáron még minden olyan egyértelmű volt, ott trónoltam magabiztosan a tápláléklánc csúcsán. A húsok feldarabolva, konyhakészen érkeztek: comb és karaj, mentek is be a mélyhűtőbe azonnal. Gyönyörű vörös színűk elbűvölt, előre örvendeztem a vad jellegzetes ízének, az adalékanyag-mentes természetességnek, annak az ünnepnapnak, amikor majd a vaslábosban kapnak egy kis vörösbort, borókabogyót, vagy erdei gombát, de az is lehet hogy gyümölcsökkel lesznek összeházasítva, akkor pedig az áfonya lesz a főszereplő, meg a sherry, de lehet hogy beáldozok egy kis calvadost.

Most meg már tél van, hideg, és az első hóval váratlan vendégek érkeztek. De nem darabolva, hanem elevenen, sőt virgoncan! Négyen. Elől döcögött az anyakoca, mögötte a három süldő. Nem cuki csíkos kismalacok, hanem izmos, februári születésű akcelerált kamaszok. Amúgy is fázós testemben meghűlt a vér, amint megpillantottam őket az ablakból. Eszembe se jutott hogy tulajdonképpen jónéhány porhanyós szűzpecsenye, remek vörös comb és isteni oldalas érkezett a házhoz, vagy hogy az ő orrukból is lehetne kocsonya, abból amivel éppen most túrják a havat, meg a nagy munkával elduggatott tavaszi virághagymáimat, vagy hogy makkoltatással micsoda jó minőségre tehetnék szert.  A házból követtem őket, minden ablakhoz odaszaladtam és próbáltam feldolgozni a látványt, hogy immár a rókák, egerek, erdei siklók és a baglyok után ezek is megérkeztek. Illetve dehogy! Ők vannak csak igazán itthon!

Hosszas telefonálgatással próbáltam szövetségeseket keresni, akik megértik hogy nem akarjuk bántani a hívatlan vendégeket, csak segítsenek megoldani a kitessékelésüket a városi élőhelyről. A vadász barátom, aki a nyári húsokat hozta, azt üzente, ne aggódjak, együtt lehet élni velük, csak sötétedés után jönnek elő. Az önkormányzati munkatárs előadást tartott a vadkerítések fajtáiról, amelyek egy közös tulajdonsággal rendelkeznek: nagyon drágák és igazából nem védenek semmitől, mert a vaddisznók furfangosak és erősek. A hortobágyi nemzeti parkos barátom aggódni kezdett, hogy szegény állatok veszélyben vannak a kertünkben, az épített környezetben. Így hát marad az állandó kerítésfoltozgatás és a biztonsági intézkedések foganatosítása, vagyis annak a begyakorlása, hogy ha este megyünk haza, a kertkapu és a bejárati ajtó közötti szakaszon folyamatosan fütyüljünk és rázzuk a kulcscsomót, lélekben pedig készüljünk fel egy esetleges találkozásra, ahol csupán néhány szabályt kell betartani: ne ijesszük meg az állatot; ne szorítsuk sarokba; őrizzük meg hidegvérünket (ha volt olyanunk valaha is); ne tegyünk hirtelen mozdulatokat stb. Tehát semmi pánik, agresszió, sőt, legjobb ha úriemberként viselkedünk, mert abban  a pillanatban mégiscsak mi képviseljük az egész emberiséget annak a két gombszemnek a tekintetében, ami ránk emelődik ott a garázs sarkánál, a formás kis agyarak között. Például így:

 - Áááá, üdvözlöm! Jól haladnak a túrással és a terasz összesározásával?
- Ó, igen! Csak bejöttünk a gyerkőcökkel hancúrozni egy kicsit.
- Csodaszép nárciszaim voltak ám! Éveken át szaporítottam, szedtem fel és dugtam vissza a virághagymákat...
- A nárcisz csak előétel volt, a tulipán és a vadgesztenye sokkal jobban ízlett a kicsinyeknek.
- Kicsinyeeeek? 70 kilósra saccolom őket! Nem túrnák ki a házatlan csigákat is, ha már itt vannak? Állítólag maguk azokat is megeszik.
- Ezeket az undorító vörös spanyolokat? Pfújjj! Pata Negra rokonaink szerint ezek súlyos hascsikarást okoznak.
- Tud arról, hogy itt minden - a kert, a ház, a benne lakó gasztrokalandor, azaz jómagam - Artemisz istennő fennhatósága alá tartozik?
- Persze hogy tudom, ahogy mi is! Egy vérből valók vagyunk! Bár hallottunk magáról olyan pletykákat, hogy karácsony este, míg mi itt a kertben elröfögtük a Csendes éjt, ön odabent a vendégeknek éppen honfitársunkat szolgálta fel, szalonnával és fokhagymával megspékelve, borókabogyóval, babérlevéllel borban párolva, majd olyan áfonyás mártást kínált hozzá, amihez előzőleg hozzászűrte a pecsenyelevet. De olyan udvariasnak és jószándékúnak tűnik innen a garázs sarkától, hogy ezt teljesen kizárom.
- Óóó, persze, fel ne üljön ezeknek a celebpletykáknak! Megengedi? Valami kis makkmorzsát lesöpörnék innen a bal agyaráról...
- Nagyon kedves. Hmmm...röff...nincs kedve egy kis bőrkontaktushoz?
- Hát kedvem még csak lenne, de időm nincs, vacsorát kell készítenem a családnak. Vegetáriánust, ahogy mindig.
- Ó, igen, megértem. Nálunk is első a család! Örülök hogy összefutottunk.
- Akkor viszlát! Máskor is legyen szerencsénk!

Évszak egyensúly

 

Érthetetlen, hogy a felnőttek közül sokan miért utálják a havat! Miért olyan borzasztó a hólapátolás, miért kell már akkor az olvadás nyűgére gondolni, mikor még le sem ért a földre a teljes hólepel? Igazán tanulhatnának a gyerekektől vagy tőlem! Először is, a második legjobb és egyben legolcsóbb kardió edzésnek tartom a hólapátolást. (Az első a gereblyézés és falevélsöprés, ezzel töltöm ki a hómentes időszakot a kertben.) Hómunkák után nem kell számolgatni a forralt bor kalóriaértékét, és szintén számolatlanul ihatjuk a rumos teát, forró csokit. 

A hóesés fotóművészeti értéke is kihasználható. Immár századszorra futok neki a fehér-egyensúly tudományos-technikai megközelítésének és a változatos havas-jeges fényviszonyok megörökítésének. Folyamatosan próbálkozom alapszinten a „fekete macska a hóban”, haladó szinten a „fekete-fehér Findusz macska a hóban”, mesteri szinten pedig a „fekete-fehér Findusz macska rohan a havon, szájában egy halott feketerigóval” témák fényképezésével. Erre a tudományra azért van szükségem, hogy aztán ne legyen probléma a hóra helyezett fehér tálcán pózoló tojáshabos „négerkocka” nevű sütemény fotózása. Merthogy eddig az volt. Ugyanis ha a gép fénymérőjére és automatikájára bízom magam, ő önkényesen választ: a fehérre mér vagy a feketére, vagy ahol éppen a mérési pont jár, de ha átlagot számol, még az sem segít, vagy ha maga állítja be a fehér-egyensúlyt és esetleg úgy dönt, hogy a hófehér legyen inkább világoskék. Márpedig, ahogy a mondás tartja: havas háttérben minden négerkocka tésztája fekete.

Szóval a tél nem csak szép, hanem hasznos is. A tavasz meg csak várjon a sorára, és ne vonjon le semmiféle következtetést abból, hogy igen, elismerem, a héten valóban benéztem a kertészeti boltba, hátha vannak már vetőmagok. Nem voltak. Csak néhány zacskó virágmag tavalyról, melyeket az eladók – akik téli álmukból felriadva kapták fel fejüket amikor beléptem – , csak azért hagytak a polcon, hogy az ne legyen teljesen üres. Intettem nekik, szenderegjenek csak tovább, nem kérek semmit, csupán nosztalgiázom egy kicsit, visszagondolok arra a varázslatos napra, amikor megpillantottam Artemisz babját, pontosan ott, azon a polcon. Itthon a gépben félresöpörtem a sok elrontott havas fotót és megnéztem, hogy akad-e még olyan Artemisz-babos étel, amit nem posztoltam, és hát persze hogy igen!

Nyár, napsütés, zsenge zöldbab, virágzó szalonnarózsa!

Korábbiak:
Artemisz levese
Artemisz-ragu

 
Artemisz-babos pite

Egy kis fej vöröshagymát apróra vágtam és megfuttattam kevés olajon. 25 dkg felvágott zöldbabot dobtam rá és együtt pároltam tovább. Amikor már csak éppen hogy roppanós volt, egy gerezd zúzott fokhagymát is tettem rá és pár percig pároltam még.

A sütőt bekapcsoltam 190º-ra. Egy nagyobb pités formát kivajaztam. Egy zacskó leveles tésztát kinyújtottam kör alakúra és a tálba fektettem, a széleit visszapödörtem, hogy szép és vastag legyen a sülés közben. Villával megszurkáltam a tészta alját. Két tojást habverővel felvertem, másfél dl tejszínt kevertem hozzá, megsóztam és belereszeltem egy kis szerecsendiót.

A tésztaburokba beleöntöttem a lecsöpögtetett babot, ráöntöttem a tejszínes tojást, villával óvatosan megrázogattam a tölteléket, hogy a lé a babok közé folyjon. Baconszalonna csíkokat rózsa alakúra formáztam, elhelyeztem a pite tetején és a sütőbe toltam. Addig sütöttem, míg a pite közepe is megszilárdult.

 

Ősi és sváb

Minden ősi növényféle eltűnik, mihelyt kevésnek ítélik a terméshozamot, bonyolultnak a termesztését és a feldolgozását. Így jártak a magyar búza fajták is a háború után, azóta nem lehet könnyedén, fél csuklóból rétest nyújtani. De szerencsére mindig akad valaki, aki észbe kap és az utolsó pillanatban megment egy-egy kihalóban lévő magot, felhajítja azt Noé bárkájára, mert hisz abban hogy a genetikai sokszínűség fontos érték, vagy ráébred arra, hogy az agyonnemesített növényekből valahol elveszik valami. Talán pont az íz.

Az én szerencsémre, szerző- és alkotótársam, Lakner Zsuzsa a „Saját levében” könyv illusztrátora és a Susannicon kultúrblog főszerkesztője odafigyel lakóhelyének gasztronómiai érdekességeire és ezt szívesen meg is osztja velem, így egyszer csak egy csomag Leisa lencsével ajándékozott meg. Beszámolt a lencse történetéről és én magam is utánanéztem a dolognak. Annyira elmerültem a tudományos háttérben, hogy két hónapig nem is mertem kinyitni a zacskót, mert nem akartam holmi kolbászos lencselevesre elfecsérelni ezt a kincset. De aztán megjött a bátorságom és a szilveszter, és készítettem egy téli lencsesalátát, amelynek receptjét a cég honlapjáról vettem.

Néhány éve fedezték fel és termelik ismét ezt az ősi lencsefajtát a helyi öko-bio termelők, megtalálási helyén a Sváb-Alb-ban (Schwäbische Alb) Baden-Württembergben. Ez a hegységrendszer átlagosan 700 méter magas, anyaga mészkő, zord éghajlattal és terméketlen földdel megáldva. A német termelők segítségül hívták a szentpétervári VIR (Vavilov Növénytermesztési Intézet) munkatársait, akik vad és kihalóban lévő növények feltámasztásával is foglalkoznak. Az intézet névadója Nyikolaj Ivanovics Vavilov, botanikus és növénygenetikus volt. Angliai felsőfokú tanulmányai után hazatért Oroszországba, nevéhez fűződik 400 kutatóintézet létrehozása a Szovjetunióban és a világ első magbankjának megalapítása Szentpéterváron. Expedíciói során számtalan vadnövény és búzaféle mintáit vitte haza tudományos tanulmányozás és kísérleti termesztés céljára. A genetika, mint burzsoá áltudomány, nem tartozott Sztálin kedvenc tudományágai közé, képviselőinek zömére a könyörtelen pusztulás várt, ahogy Vavilovra is, 1943-an halt meg a szaratovi internálótáborban. Leningrád német ostromakor a magbank megmentéséért a szovjet hadvezetés semmit nem tett, gyakorlatilag minden odaveszett.   

A Leisa lencsének kiváló íze van, nem kell beáztatni, nagyon tiszta és ha az ember stuttgarti művészbarátokkal van megáldva, a szállítási távolság sem számottevő, azaz a termőhely és a konyhám közötti távolság nem nagy. A terméshozam – mint az ősidőkben – korlátozott és ingadozó, így gyakran a tél végére elfogy az eladható mennyiség. Ha majd azt halljuk, hogy megindult a tömegtermelés, és immár beállt a biztos éves terméshozam, akkor érdemes újabb őslencse után kutatni.

   

 

Diós lencse saláta

Ez egy kiváló téli saláta! Az eredeti recept olívaolajat ír, ezt én francia dióolajra cseréltem, amit vom fass vásároltam. Árusítanak ők német dióolajat is, az talán jobban illett volna a recepthez, de engedtem a gasztro-sznobizmusnak, ami azt mondja: dióolaj = franciák. A balzsamecet pedig a Tokaji Borecetesektől van, kellemesen enyhe ízű, a saláta nem kíván semmiféle további édesítést.

25 dkg lencsét megpároltam, lecsöpögtettem. 5 dkg apróra vágott diót, egy gerezd zúzott fokhagymát, egy kis fej apróra vágott lilahagymát kevertem hozzá, még amikor a lencse meleg volt. Elkészítettem a dió vinaigrette-t, és azt is hozzákevertem. (1 tk. só, két tk. balzsamecet, 3 ek. dióolaj). Kevés frissen őrölt fekete borsot tekertem rá és fél csokor apróra vágott petrezselymet forgattam bele. Fél napig hűvös helyen tartottam, néha megkevertem.

Mélyhűtött befektetések

A mélyhűtő portfóliója teljesen más, mint a sima hűtőszekrényé. A legmegtérülőbb amit befektethetünk a mélyhűtőbe, szerintem a leveles tészta, a zöldségek közül a zöldborsó és az aprított petrezselyem illetve kapor, és ha már a tőke környékén járunk, a sertésszűz. Ezen alapanyagok birtoklása nélkül nem veheti fel nyugodtan a telefont a gasztrokalandor, mikor a váratlan vendégek éppen bejelentkezni készülnek.

A sertésszűz a legelegánsabb és egyik legfinomabb része a disznónak, ebből kifolyólag a legdrágább is, de ez már csak így szokott lenni. Ellenben itt nem kell izgulni, hogy félig megsütve vagy angolosan szeretik-e a vendégek, jól mutat egyben és érmére formázva is. A petrezselymet az ember termelheti maga is, csak ne felejtse el betakarítani, hogy aztán a hó alól kelljen előásnia december 24-én délután ötkor,  fagyoskodó római saláták szemrehányó pillantásaitól övezve.

A leveles tésztának annyi arca van, hogy külön könyveket is szenteltek már neki. Aki kétszer él, az csinálhatja maga is, hajtogathatja óraszám, hűtögetheti, pihentetheti, de először is fussa körbe a várost tisztességes vajért hogy ne dolgozzon hiába, a lisztről nem is beszélve. Aki meg nem ér rá ennyire, az vásároljon kész tésztát, de előtte próbálja meg értelmezni a csomagoláson lévő leírást, ahol természetesen nem az van odaírva, hogy "vaj", hanem jobb esetben "állati és növényi zsiradék", és csak ritkán tüntetik fel hogy mindez hány százalék. A többi hozzávalóról meg jobb nem is tudni. 

Most következik egy szilveszterre ajánlott sós sütemény, pedig lenne mit mondani a megfelelő minőségű juhtúróról is! Hadd dicsekedjek, a helyi kisboltunkban finoman érzékeltettem, hogy az általuk forgalmazott juhtúrónak csak a neve az, mire elkezdtek szlovák bryndzát is rendelni és hála a többi vásárló reagálásának, hamarosan elkopott mellette a régi termék, az a homogén, fehér, sós, szinte folyékony krém. Bár tény, hogy az olcsóbb volt és magyar, de ennél több jó tulajdonsággal nem rendelkezett szegény.      

 

 Kapros juhtúrós stanglik
A mélyhűtött leveles tésztát 1-2 órával korábban kivettem és szobahőmérsékleten felengedtem. (Amennyiben nem mélyhűtött a tészta, ez természetesen nem szükséges.) Addig 20 dkg juhtúrót egy kisebb tojással összekevertem, aprított kaporlevelet szórtam bele.

A sütőt 200º-ra előmelegítettem. A lisztezett deszkán kinyújtott tésztának (kb. 40x40 cm) a felét megkentem a túrós keverékkel, majd ráhajtottam a nem túrós részét. Finoman megnyomkodtam és derelyevágóval 2 cm széles, 20 cm hosszú csíkokat vágtam belőle. A csíkokat átemeltem a sütőpapíros sütőlapra, a két végüket megfogva ellentétes irányban óvatosan megtekertem őket. Tojással megkentem, szezámmagot szórtam rájuk (ez elmaradhat) és megsütöttem.

Ha eljönnek az angyalok...

a konyhában vagyok!

Lisztkaszt

Három helyen tartom a liszteket, aszerint hogy mit érdemelnek. Demokratikus kasztrendszer ez, hiszen nem az számít, hogy ki hova született, hanem az hogy ki mit tud? Azaz hogy sivár a sikér vagy sukár?

A száraz pincében kb. 10 kg-ot tárolok természeti- és humanitárius katasztrófák esetére, kiegészítve néhány zacskó szárított élesztővel. (Víz és tűz meg alkalomadtán csak kerül majd valahonnan!) Nem saját, hanem mások élettapasztalataira alapítottam ezt a stratégiát, bár mint az Öböl-háború kirobbanása előtti huzavona idején a sokat látott Terike nénitől megtudtam: háborús fenyegetéskor sót kell venni nagy mennyiségben. Tehát azt is tartok néhány kilót, remélem sosem tudom meg hogy miért. 

A konyhaszekrényben tartott univerzális liszt nem érdemel szót, azt csak előkapom ha hirtelen kell, rántáshoz, habaráshoz, lisztbeforgatáshoz. Az elit elkülönítve, a kamrában táborozik. Naná hogy közéjük is beférkőzött a külföldi, aki mindent jobban tud, szebb a csomagolása, euróért kelleti magát, pedig nincs benne semmi különös, csak ha belőle készítem a palacsintát, a család – megérezve annak gazdag ízét – felkiált, hogy nahát, ez sokkal finomabb mint máskor! Ahogy a kenyérféléknél is elhangzik a csodálkozás: ez ugye egy másik recept? A lisztjeim többsége persze itthoni termék: kenyérliszt, rozsliszt, rétesliszt, kukoricaliszt, graham és a többiek. De hogy igazából melyik a jó minőség, azt a fenti minőség-ellenőrző csoport jelezéséből tudom leszűrni, a tésztafélék nyújtásából, valamint az illatból, ami kiáramlik a sütőből.

Ehhez a kiflihez a teljes kiőrlésű rozslisztet átszitáltam, és a töretet külön szórtam rá, mert ettől olyan jó kis rusztikus hangulata lett Előzőleg a tésztába kevertem egy evőkanál olvadt libazsírt, mert kell egy kis íz-löket ezeknek a túl egészséges liszteknek, azontúl fulladás ellen is igen jó. Egy karácsonyi előbulira pedig Ízbolygó kacsazsíros perecét sütöttem meg, sok sós-lisztes mázzal, hogy legyen mit letörni borozgatás közben.

A zsírról jut eszembe, azt is mondta valamelyik idős rokon, vagy talán éppen a Terike néni, hogy amikor nehéz fellegek gyülekeznek a házaink felett, zsírban le kell sütni minél több húst vagy puccosabban szólva: konfitálni. Ilyen helyzetben hamar visszaállna a zsír becsülete, lemoshatná megalázott orcájáról a sok olaj- és margarinfoltot!

Ízbolygó receptje: ITT!

Teljes kiőrlésű kifli libazsírral

2 dkg élesztőt langyos, enyhén cukros vízben megfuttattam. A rozsliszt felét átszitáltam és a fennakadó töretet félretettem.

20 dkg finomlisztet összekevertem 20 dkg teljes kiőrlésű rozsliszttel, beleszórtam három csipet sót, az élesztős keveréket és egy púpos evőkanál libazsírt. Megdagasztottam, liszttel megszórtam és letakarva, langyos helyen fél órán át kelesztettem. Átgyúrtam, nagy körré nyújtottam kb. 4 mm vékonyra. Egy pizzavágóval 8 cikkre vágtam, feltekertem és sütőlapra helyeztem, húsz percig hagytam kelni. Bekapcsoltam a sütőt 190º-ra. Miután megkeltek, tetejüket megkentem langyos vízzel, de lehet hogy az olvadt zsír legközelebb jobb lenne, és megszórtam a törettel. Betoltam a sütőbe és megsütöttem. Valamilyen finom pecsenyezsír és a lilahagyma nagyon illik hozzá!