2008. október 27., hétfő

Mióta és miért?

Napmátka blogger-kolléga kínált meg a körkérdéssel, melyben az iránt érdeklődik, mióta és miért főzök? Hogy miért azt nem tudom, ehhez genetikai vizsgálatokat kellene végeztetni magamon.

Hogy mióta, azt tudom, a kezdetektől. De hamar be kellett látnom, hogy a családnak nem főzhetek, mert kiskorúként nem engednek oda a tűzhöz, és a kést sem kaphatom meg. A plüssállatok pedig merev gombszemeikkel érzéketlenül bámulták a műanyag késemmel változatos formákra vágott alma- és karalábészeleteimet, amelyeket eléjük tálaltam. Így más vendéglátóipari célcsoport után kellett néznem.

Somogy megyei falusi nyaralásaim során meg is találtam, a baromfiudvar lakóinak személyében. Így végre valódi élőlényeknek főztem, sőt most tudatosult bennem, hogy már akkor sikeresen alkalmaztam a fúziós, a molekuláris, a magyaros és a franciás konyha módszereit. Mindez a kútkáván kialakított konyhapulton történt. Alapanyagaim igazán frissek voltak: többször átszitált homok, konyhakerti termények, bogarak, kavicsok, gyomnövények. Eszközök: a homokozó-formáktól kezdve a szomszéd néni lyukas kislábasán keresztül egészen az egészségügyis hozzátartozóimtól kapott kémcsövekig, fecskendőkig bezárólag. Kést is szereztem a nyári konyhából, mert tudtam, kés nélkül a szakács olyan, mint a kard nélküli lovag.


Ételsoraim zavaros levesekből, salátákból és pástétomokból álltak. Nem tudom miért, de leginkább pástétomokat főztem, és mindegyiket gyönyörűen kidíszítettem. Aztán elegáns mozdulattal letettem az ételt a tyúkok elé. Elnyújtott léptekkel, bizalmatlan kárálással jöttek megnézni, mit alkottam. Jobbra-balra forgatták fejüket, úgy hogy egyik szemükkel mindig lássák a tálat. Tarajuk idegesen rázkódott, miközben nekiálltak széttúrni az ételt.

Esős napokon vendégeim behúzódtak az ólba, vagy a bokrok alá, miközben én bőrig ázva végignyargaltam a környéket és gilisztákat gyűjtöttem nekik. Míg gyermeteg játszópajtásaim szétvágták szegény csúszómászókat, addig én fa spatulámmal óvatosan belekevertem őket az aktuális ételbe. Sőt, a tálalás csúcspontjaként a pástétomra fektettem egy-egy gilisztát. Ekkor a tyúkok valóságos rohamot indítottak a tál irányába, a legsportosabb felkapta a díszgilisztát és rohant vele a baromfiudvar másik sarkába. Nyomában az üldözőkkel. Közben a lusták komótosan kapirgáltak a tányérban és örömmel vették, hogy a pástétom belsejében is akad még ínyencfalat. Ebből is megtapasztalhattam, hogy a részvétel a fontos.

Pár év múlva horrorisztikus fordulatot vett a hobbim. Egy napon elkezdtem megfőzni a tyúkokat. De ez már egy másik történet.

(A fanyar-tekintetű goldent a pincében találtam, és készítettem róla néhány portrét.)

3 megjegyzés:

erős ildikó írta...

Nagyon köszönöm az élvezetes beszámolót. Egyfajta következtetés mindenképpen adódik: nem tudom örüljön-e, akit vacsorára hívsz! :)

"saját levében" írta...

Ha az illető természetes körülmények között él, bio módon táplálkozik (magok, füvek, giliszták), egészségeset tojik - akkor inkább mondja le a vacsorát.

Névtelen írta...

Azért én kiváncsibb lennék az "igazi" válaszra. A gyerekkorunk, szinte mindannyiunknak egyforma. Ki tyúkoknak pózól először (lányok vagyunk ugye), ki a homokozóban pogácsázik(városiak) az ott megfordulóknak, ki a Mama mellett a konyhában bénázik a kis odavetett tésztával...Végülis az "igazi" főzés, amikor már élvezted is, az mikor köszöntött be? Bár, hogy őszinte legyek ezt a labdát (kérdést) én elég bugyutának tartom.Mert mit lehet erre lépni? Évszámot? Érzelmet? Túl intim vizekre lehet itt evezni. Én harminc éves koromra tudtam meg, hogy a dara meg a gríz ugyanaz! Felrémlik: botrányt csináltam az akkori Meinl-ben, hogy nincs gríz! Mire rámutattak a darára...Seggel hátrafelé jöttem ki (sorry, hogy latinul mondtam). De azóta nincs megállás. Imádok főzni, adni, látni, hogy "öröm"...Igaz, engem nem kérdezett senki. De valamiért Rád azért mélyebben lennék kiváncsi. És jót vidultam az írásodon! Mint mindig...
Ofélia