A hús, ami összeköt

Bőrös karaj, saját termesztésű savanyított cseresznyepaprikával és chilis pikáns meggyel

Egy munkanapot követő piaci bolyongás után még mindig nem tudtam, hogy mit főzzek másnapra. Esteledett, az árusok kezdtek elpakolni, a választék percről percre kevesebb lett, de még mindig nem ugrott be nálam az etető ihlet. Átmentem a húsboltba, ahol már szintén zárni kezdtek, éppen leemelték a pultról sült kolbászok-hurkák tálcáját, törölgették a könyöklőasztalokat, ahol napközben munkások és elszánt hentesnél-evők falatoznak jóízűen, az igazi profik saját bicskával dolgoznak a zsírpapíron és papírtálcán. Mustár és torma, savanyú uborka és csípős almapaprika, ezek a húsfélék kísérői, a vastagra szelt kenyerek mellett. 

Így, este fél hétkor már csak a szinte üres pultokra tudtam rápillantani, azután elköszöntem és elindultam kifelé. 

- Na nehogy már csak így elmenjen! - kiáltott utánam rimánkodva a kassza üvegkalitkájában ülő tulajdonos.
Még ki is hajolt oldalra és egy hívogató karlendítéssel visszaintett az eladótérbe. Ahogy visszapillantottam a fülkéből szinte kidőlő férfira és megláttam esdeklő tekintetét, illusztrációként egy régi dal kezdett zúgni a fülemben: 

If you leave me now, you'll take away the biggest part of me / Ooohh no Baby please don't go!

- Tudja milyen szép árunk szokott lenni, bármit előhozatok önnek, csak válasszon!

- Köszönöm, de lehet hogy inkább mégiscsak valami zöldséges tésztaszószt készítek - válaszoltam.

Szembogarában a világ valamennyi reménytelensége összesűrűsödött. Szerettem volna gyorsan visszaszívni ezt a mondatot, mellyel talán évtizedes kapcsolatunkat romboltam le.

A love like ours is love that's hard to find / How could we let it slip away?...

- Csak nézzen körül, kérem! Vagy mondja, hogy mit szeretne! - kérlelt ismét.

Visszaoldalogtam a sertés-marha pulthoz, ahol a henteslegény abbahagyta a pakolást és érdeklődve figyelt minket, hasonlóképpen két kollégája is, akik a raktárból léptek ki a jelenet kedvéért és várakozóan mosolyogtak.

- Hát akkor...kérek 50 dkg lapockát, tulajdonképpen az is jó a tésztához. Majd ledarálom én, hagyja csak! Jöhet a zsírosabb része, persze. Meg azt a sült császárt...hú de szép húsos...ó a porcogós részt imádom, elviszem azt! És az a kis bőrös karaj? Jó, majd bedobom a sütőbe, van hozzá finom csípős meggy és paprika, igen meggy, majd legközelebb elmesélem…és viszek a cicáknak egy kis csirkeszívet ha tényleg nem pakolták még el…

- Ennyi? - kérdezte az eladó, de talán csak úgy megszokásból.

A szatyrom hűvös csomagokkal lett kitömve, máris húzta a vállamat. 

- De ugye nem haragszik hogy ilyen erőszakos voltam? - kérdezte a tulaj, miközben kiadta a visszajárót a kalitkából. 

- Dehogy! Köszönöm a lehetőséget és látja, hát mégiscsak kialakult a holnapi menü! 

Elköszöntem, a hentesek mosolyogva visszaléptek a raktárba, a többiek az üres pultokat törölgették.

Sült császár, a király!

A buszmegálló felé sétálva arra gondoltam, nem először tapasztalom, hogy a húsevés micsoda erős kötelék az emberek között. Az inak, mócsingok, húsrostok erősebbek mindenféle borsóhüvelynél vagy káposztatorzsánál. Pár hete a(z egyik) kedvenc hentesem, miután szakszerűnek ítélte meg húsválasztásomat, elismerően ennyit mondott: „magához szívesen elmennék vasárnapi ebédre!” Nem, nem vacsorát mondott, hiszen azzal átlépett volna a konyhából egy másik helyiségbe, nem hajolt át bizalmasan a pult felett, nem "úgy" nézett a szemembe – talán ezért is tűnt hitelesnek. 

Ooohh girl I just got to have you by my side…

De mint tudjuk, a vásárló is esendő. Bizonyos cigány kereskedőkkel vagyok úgy, hogy amikor könyörgően azt mondják: „Hát az Isten áldja meg csókolom, vegyen már valamit! Nehogy elvigye a szerencsémet!” - na akkor szoktam elszorult szívvel megvásárolni a tizenkettedik fűzfakosaramat, ami nélkül valóban nem lehetne tovább élni, egy percig sem. 

...cause I need you more than you'll ever know...

***** 

szöveg és zene: Chicago – If You Leave Me Now (1976)