Ismét és újra

Két cukkíni leves, négy grillezett cukkíni és nyolc rakott cukkíni között igazán felüdülés volt ez a cukkínis palacsinta! Sűrű palacsintatésztát készítettem, amibe beleforgattam 3-4 db. durvára reszelt uborka nagyságú cukkínit. Enyhén megsóztam, megborsoztam. Kicsit állni hagytam a tésztát, majd kisütöttem a palacsintákat – vastagabbra mint rendesen.

Egyes példányokra cheddar sajtot reszeltem és még a serpenyőben összehajtottam, hogy a sajt beleolvadjon, a többibe pedig húst töltöttem. A hús igazi környezettudatos újrafelhasznált anyag volt: a grillezésből megmaradt oldalasokat csíkokra vágtam, olajon átpirítottam és megfűszereztem oregánóval, rozmaringgal. A petrezselyem mártás csak hab volt a tortán, mert anélkül is finom. De csak úgy, a tűzhely mellett állva, szájba titkon betömve - úgy is!

A gonosz palántaárus visszavág!

Egy szép nap reggelén kiment a szegény gasztroblogger a konyhakertbe és hát uramfia, mit lát! A csípős paprikái nem pirosak lettek, hanem feketék! Napsütésben lilásak. Ó, jaj, pedig hogy mondta az az ártatlan arcú palántás, hogy vigye csak el, ha szereti az erőset, jó lesz ez, meglátja! El is vitte szegény, hónapokig gondozta a növényeket és most ezt a csúfságot kell nézegetnie. A padlizsánok fetrengenek a röhögéstől, a csigák hanyatt dobták magukat és nem tudnak hasra fordulni. Na de mi legyen a mese vége?

1. hősünk leszedte a paprikákat, megfőzte, megsütötte és megette. Azóta is boldogan élne, ha meg nem halt volna rögtön az első falat után.
2. hősünk beszaladt a gardróbba a szkafanderéért és sugármentesítette magát. Kihívta telefonon a KFKI szakembereit.
3. hősünk átlátott a szitán! Persze, hiszen azt az imént mosogatta el. Rögtön tudta, hogy ez csakis a klónparadicsomok műve lehet. Mit műve! Bosszúja!
4. hősünk leszüretelte a termést és azóta is csodás fekete leveseket főz.
5. hősünk, nyakában a fekete paprika füzérrel berontott Kalocsa főterére, ahol a lakosság sikítva menekült az óvóhelyekre.
6. hősünk megkapta "Az év növénydizájnere" díjat és csodás szerződésekkel halmozták el.
   
7. hősünk még aznap bejegyeztette az új hungarikumot „Nigra Paprika” néven és fesztivált szervezett, amire sajnos csak boszorkányok és további gonosz és még annál is gonoszabb palántaárusok jöttek el

Egyéb javaslat?

Mese a gonosz palántaárusról, aki a végén aztán emberére talál

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy piacokat kedvelő gasztroblogger. Egy szép nyári napon ment, mendegélt napkelet irányába és egyszer csak elkezdett veszettül tekerni. Merthogy időközben felpattant a biciklijére. Hamarosan meg is érkezett a folyóparti városkába, annak is a piacára. A kapuban egy nagy-nagy pecsenyesütőbe ütközött.

- Jaj nekem, jaj nekem – rimánkodott a pecsenyés – szabadíts meg a sok kolbásztól, hústól, mert leszakad a pultom!
- Egy cseppet se félj, amíg engem látsz, úgysem reggeliztem, nosza, ide nekem egy kolbászt, mustárral, kenyérrel!

És a hobbiszakács hamm, bekapott egy ütős reggelit. Néhány lépés után egy biohús bolt akadt útjába.
- Szánj meg engem, szegény hentes és mészárost, vásárolj tőlem valami szép és finom árut!

Nosza, vett is a blogger egy pompás mangalica karajt és két szelet szürke marha rostélyost! Betette az árut a biciklije kosarába és tovább sétált. Egyszer csak egy öreg nénével találkozott.

- Ó, micsoda tragédia történt – fogta a fejét a néne – képzelje hogy átvágott a palántás ember, zöldpaprika helyett ezt a csípőset adta, én meg gyanútlanul teleültettem ezzel a fóliasátrat! Micsoda szégyen hogy a paradicsom mellé nem tudok paprikát is ajánlani, ó jaj nekem, micsoda szégyen!

Elborult a hobbiszakács homloka, hiszen ő, mint afféle mesehős mindig a szegények és kisemmizettek pártáján áll. Felgyűrte láthatósági mellényének láthatatlan ujját, felfújta széltől cserzett sokatlátott arcát és az asztalra csapott.
- Ide nekem két kilót ebből a paprikából, de izibe’!

Otthon aztán nekiállt saját paprikaszószt készíteni. Kiolvasta bolti chili-szószainak üvegeit. Amije nem volt, azt nem tette bele: ízfokozó E621, xantán E415, tartósítószer E202, savanyúságot szabályozó E260, sűrítőanyag E415. Amije meg volt, azt beletette: paradicsompüré, só, ecet, fokhagyma. Kevergette, rotyogtatta boszorkánykonyhás üstjében a titokzatos főzetet és láss csodát, az egyszer csak készen lett! Kifőzött üvegcsékbe töltötte, gondosan lezárta és a hűtőszekrénybe tette. Annak is a legtitkosabb, legeldugottabb zugába.

A gonosz palántaárus persze azonnal megszimatolta a főzet illatát, de az kegyetlenül csípte a szemét, köhögtette a tüdejét, marta az összes nyálkahártyáját. Futott, menekült amíg a szem ellátott, a szélrózsa minden irányába, fel is út, le is út, illa berek, nádak erek, amíg kedves az élete!

Még nincs itt a vége, ne fussatok el véle, mert egy-egy receptben még szerepet kaphat majd e mesés főzet!

Akcióban a fogyasztóvédelem macskái

Leomlós omlós

Gyerünk, omoljon le az a nézet, mely szerint egy ilyen egyszerű süteményt ciki feltenni egy gasztroblogra és a szép tálalást sem érdemli meg! Ez a süteményfajta egy igazi közép-európai klasszikus, ott virít a cseh és osztrák fürdővárosok cukrászdáiban és a magyar falvak füstös konyháiban egyaránt. Könnyű elkészíteni, napról napra omlósabb és finomabb lesz és különben is a nyár nem csak a lekvárfőzés, hanem a beszáradt lekvárok felkutatásának, a lekváros üvegek felszabadításának időszaka is. Ráadásul az omlós tésztát könnyű szállítani, ajándékba vinni – nyáron különösen.

Hozzávalók: omlós (linzer) tészta és az átlagosnál sűrűbb lekvár. Esetünkben málna. Esetleg egy kis darált dió vagy mandula a lekvár tetejére.

Lekváros rácsos linzer

A tészta a klasszikus 3:2:1 recept, azaz három rész sima liszt, két rész zsiradék, 1 rész porcukor. A zsiradék valódi vaj vagy sertészsír, esetleg a kettő keveréke is lehet, akkor lesz igazán omlós. A liszthez keverhetünk őrölt mandulát, diót is. Ezeket összedolgozva 1-2 tojás sárgájával, vagy hideg vízzel lazíthatjuk, hogy összeálljon.

A kivajazott formába belesimítjuk az előzőleg lehűtött és pihentetett tészta 3/4-ét. Készíthetjük tepsiben téglalap alakúra formázva, pités tálban, kerek tortaformában stb. Megkenjünk lekvárral és megszórjuk dióval, mogyoróval, mandulával. A felső tésztaréteg lehet sodrott rács, kinyújtott tésztalapból vágott csíkok, esetleg a reszelő durvább felén ráreszelhetjük a maradék tésztát, de akkor a lekvár és a dió nem látszik ki és nem tud kicsit megpirulni.

Ha padlizsán nincs…

…a cukkíni is kincs! Kiáltottam fel, amikor rádöbbentem: a két padlizsánbokrommal nem tudok betörni a nagybani piacra, de még a saját igényeimet sem tudom kielégíteni, persze hogy nem, hiszen azok elég nagyok, ha padlizsánról van szó. A padlizsánom bezzeg kicsi! Mit kicsi! Pirinyó! Rémült körlevelet küldtem szét a szakembereknek, hogy segítsetek, akkor ez ennyi, megérett és leszedhetem, hiszen a színe már olyan mint a nagyoké, vagy meg fog nőni majd egyszer, csak győzzem kivárni? Grenadine kolléganő azt üzente, hogy "kerti pedofilnak bébipadlizsánt"! Ez övön aluli beszólás volt.

Összehasonlítottam a cukkínit a padlizsánnal, de nem sok hasonlóságot találtam köztük, ezzel a kísérletet be is fejeztem. A következő kísérlet a cukkínikrém elkészítése volt. Mivel a padlizsánkrémemben a római kömény a domináns, ezt raktam a cukkínibe is, már csak a sűrítésen kellett agyalni. Mivel éppen arabos jellegű kenyérkéket sütöttem, ami azt jelenti, hogy a kenyértésztába belegyúrom a villával összenyomkodott csicseriborsót, kapott a cukkíni is egy nagy adagot. Meg egy kis koriandert is. A fűszerválasztás oka: kaptam egy török fűszerválogatást és mint egy gyereknek, muszáj volt azonnal kibontani az új játékot, hiába van egyébként is sok hasonló fűszerem a fiókban. Chili is került bele haladóknak, mert állítólag a cukkíni Mexikóból származik. Akik szerint nem onnan, azoknak joghurtot kevertem bele.

Cukkínikrém

Kevés olívaolajon megpároltam két kisebb apróra vágott vöröshagymát. Rádobtam 5 uborka nagyságú szabálytalan hasábokra vágott cukkínit és két marék megfőzött csicseriborsót. Folyadékot semmit, csak a saját levében párolódhat! :)
Rádobtam még 4 gerezd fokhagymát és amikor már megpuhult de még lehetett harapni is, akkor a fűszereket, sót. Kihűlés után villával lazán összenyomkodtam, lehet darabosan is hagyni. Lepények, pirítósok mellé nagyon finom, de halak vagy húsok kísérője is lehetne!
(Szerintem a konzerv csicseriborsónál ezerszer jobb ha szárazat veszünk, néhány órán át áztatjuk és enyhén sós vízben megfőzzük. A boltok bio polcain szokták tárolni, a vörös lencse és a hajdina között.)

Vacsora E. emlékére

- Bocsánat, szabad?
- Persze, menjen csak! Vigyázzon, kicsit hideg a víz!
- Igen. Én azért lassan belemerészkednék.
- Régóta jár erre a strandra?
- Igen, régóta.
- Tudja, hogy szegény Elemér holttestét pontosan ott találtuk meg, ahol most maga áll?
- Valóban?
- Igen. Két napig kerestük, harmadnapra kisodorta a víz. Szegény! Ismerte?
- Nem.
- Az ötvenes-hatvanas években nagy vitorlásélet volt itt! Ismerte a családot?
- Nem, annyira nem régóta járok ide.
- Szóval ez az Elemér átvette a hajót és nekivágott a tónak. Vele volt az unokatestvére is, de ő tényleg a rokona volt ám! A többi férfi is mind azt mondta a kis hölgyekre, hogy az az unokatestvérük, de az Elemér nem hazudott.
- Igen. Hát akkor én megyek is!
- Persze. Menjen csak! Kicsit hideg. Szóval elkapta őket a vihar és felborultak. Jaj, előbb kellett volna leereszteni a vitorlát! Az uram mindig mondta neki! A kis hölgyet odakötözte a hajóhoz, ő meg elindult segítséget kérni, de sajnos rossz irányba.
- Hát igen, nehéz tájékozódni egy balatoni viharban!
- Nehéz bizony, és főleg úgy hogy elvesztette a szemüvegét. Jaj, ez a hínár olyan undorító! Ezek a mai gyerekek állandóan felkavarják az iszapot és feltépkedik a hínárt! Bezzeg mi ilyet sosem csináltunk gyerekkorunkban!
- Mi igen! A hínárt a meztelen hátakra dobtuk. Az iszappal dobálóztunk, matracokból készítettünk erődöt, onnan tüzeltünk. Egyszer még egy aranygyűrűt is találtunk.
- Szegény Elemér, olyan nagy jövő előtt állt! Ő volt a társaság középpontja. Mit is mondott? Hogy nem ismerte?
- Sajnos nem.

És ekkor határozott mozdulattal beugrottam a vízbe. Gyakori és erős tempókkal úsztam befelé, mert már nagyon fáztam. Jóval a bóják után jutott eszembe, hogy ha lenyúlnék az iszapba, talán kezembe akadna szegény Elemér szemüvege is.

A Balatoni Halászati Zrt. örvendeztetett meg azzal, hogy a balatoni városka élelmiszerboltjának mélyhűtőpultjában fagyasztott keszeget találtam. Furcsa csomagolásban adták elő a méretes halat, csak a törzse volt benne, négybe vágva. A feliraton ez állt: „balatoni finomságok”. Paprikás lisztben megsütöttem balatoni módra és mángoldos krumplival dalmáciai módra tálaltam.
A fehérboros poharat a tó valamennyi áldozatának emlékére emeltem.

Cukkínis haltekercs

Ez az utolsó előtti segélykiáltásom. Még van néhány méter a közelítő cukkíni indák és a ház között. Még ki tudjuk nyitni az ajtót, de már nem sokáig. Még bírom rezzenés nélkül, ha valaki megjegyzést tesz a többtenyérnyi levelekre. Még nem gond hogy rekkenő hőségben is hosszú nadrágban kell behatolnom a növények közé, különben agyonkarcolnak. Még csak kicsit súgnak össze a hátam mögött azok, akiknek bocsánatkérően odaajándékozom a felesleges termést.

Még van olyan nap, hogy csak 2-3 példányt szedek le, mert egyébként 5-6-ot szoktam. Fogalmam sincs hogy honnan nőnek, hogyan lehetséges hogy előző nap még sehol semmi, másnap pedig ott nyúlnak, tekeregnek – éretten, vastagon? Még úgy is, hogy a virágokat rendszeresen tizedeljük. Ezeket nem riasztja el semmi. Mit nekik gyomnövények, kánikula, recesszió! Csak nyomulnak és nyomulnak. Egymást is lenyomják, a sima haragos zöld a genetikai uralkodó a világos csíkossal szemben.

Az egyik kiváló védekezési mód a cukkínis haltekercs. Már hallom is, hogy na persze megint a halak, de azt mondom, hal nélkül lehet élni, de minek? Az ételhez bármilyen hal alkalmas, amiből viszonylag hosszú és vékony filé nyerhető. Ez itt most nyelvhal, de édesvízi is megteszi, készítettem már pisztrángból is. Ez az étel nagyon csiklandozza a kreativitást, lehet kombinálni sokféle fűszerrel, zöldséggel.

Cukkínis haltekercs

A filéket enyhén besóztam és citromlével meglocsoltam. A cukkíniket hosszában kb. 3 mm-es csíkokra vágtam (a héját természetesen rajta hagytam!) és gőzpárlóban néhány perc alatt előpároltam. Tepsiben, vagy nagyobb serpenyőben is meg lehet félig párolni, lényeg hogy ne essen szét, de hajlítható legyen.
Tűzálló tálat kiolajoztam, a halra ráfektettem egy csík cukkínit és óvatosan feltekertem. A tekercseket a tálba állítottam, úgy hogy egymást megtámasszák, ne nyíljanak szét. 8 tekercs készült.

A mártás, amelyben megsül:
A. verzió: 3 dl tejszín + 2 tojás + 2 reszelt fokhagymagerezd + kapor apróra vágva
vagy
B. verzió: főzök egy tejszínnel dúsított besamel mártást és ebbe teszem bele a fokhagymát, kaprot, de mehet bele szerecsendió, petrezselyem, kakukkfű is, ki mit szeret.

(Én utóbbira szavazok, mert szerintem ez finomabb, a tojásos „csőben sütés” viszont azért jó, mert a halból és a cukkíniből is sok víz jön ki, a tojás pedig szilárdít.)

A mártást ráöntöttem a tekercsekre és 180°-on kb. 50 percig sütöttem. Köretként párolt rizs, kuszkusz, vagy főtt krumpli illik hozzá. Ital: fehérbor.

Kedves Jamie!

Érdeklődve forgatom a 100 recept a kertedből című könyvedet és a TV-ben is megnéztem a hozzá kapcsolódó sorozatodat. Szerencsére ebben nem rángattátok annyira a kamerát, hogy a tévénéző szeme kiessen a szőnyegre, utólag is köszi. Legutóbb a sörös marharagut főztem meg a könyvből. Nem újdonság hogy tésztában megsüssek ilyen-olyan ragut, de megakadt a szemem a recepten, főleg azért, mert nem értettem, mit keres ez egy kertészkedős könyvben? Tán csak nem marhaszegyet termelsz? Vagy magról veted a leveles tésztát? Vagy csak a két szál sárgarépa és zeller miatt szerkesztettétek be a könyvbe?

Bevallom, a könyvet ajándékba kaptam, magamtól nem jutott volna eszembe megvenni, de ne vedd a lelkedre, látod nem az antikváriumban kötött ki! Szorgalmasan olvasom, csak mindig be kell fognom az orromat, olyan büdös festékszaga van. Főleg azért érdekel, mert magam is kertészkedem egy olyan apró konyhakertben, amiben egy fél BBC forgatócsoport nem sok, de még annyi sem férne el. Ne hidd, hogy kisebbségi érzésem van, te tudod a legjobban, hogy a small is beautiful!

Ha nem látom meg a leárazott guinnesst ott a boltban, akkor maradok a vörösboros marharagunál, de szerencsédre megláttam, méghozzá kettőt fizet, egyet kap alapon. Ja, nem bocs, fordítva. Szóval megvettem és hazavittem a kézitáskámban a két üveg sört. Kicsit kínos volt, mert az egyik kikandikált a buszon, és meg-megcsillant a szemben ülő sörhasú úr elismerő szemüvegén. Egyébiránt itthon nem iszom ilyesmit, ha már sör, akkor jó nekem a ceské budejovicei is, amúgy is csípem azt a várost, jobban mint Plzent, ebből is látszik hogy nem vagyok sörszakértő. Guinnesst majd ott nálatok, frissen csapolva, ha egyszer arra járok – egy fish and chipssel – megkóstolom!

Miután áttanulmányoztam a könyvedet, nekivágtam marhaszegyet, cheddart és leveles tésztát szerezni. Te Jamie, láttál már olyat, hogy a leveles tészta hat lapocskára van vágva? Képzeld, ott állok lisztes kézzel, harcra készen, kezemben a sodrófával, kibontom a dobozt, erre hat önálló lapocska hullik a deszkára! Kénytelen voltam fáradtságos munkával a széleknél összeapplikálni, pedig ezt a tésztát nem szabad sokat nyúzni. Eh, huncut németek, jól kibabráltak velem!

A hús már egyszerűbb volt! Nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam azt a tökéletes fartőt ott a pultban, s örömömben rögvest elfeledkeztem arról, hogy szegyért jöttem, vagy maximum lábszárért, ráadásul ez a fartő szürke marhából lett kimetszve. Olyan szép volt, hogy őszintén sajnáltam, hogy csak 1 kg-ot írsz elő a receptben! Itthon többször megszagoltam és megsimogattam, de ezt nagy nyilvánosság előtt úgyis letagadom. Ha egyszer erre jársz, mutatok neked szürke marhát a Hortobágyon, tudom hogy ti nyugati népek a pulira is buktok, nem hisztek a szemeteknek amikor meglátjátok! És paprikát is mutatok majd neked, meg kolbászt, mert annyira sajnállak, amikor állandóan füstölt paprikaporokkal meg chorizókkal kell dolgoznod, amikor itt vagyunk mi egy karnyújtásnyira, csak nem tudunk betörni a konyhátokba. Azaz a piacotokra.

Egy szó mint száz (jó kis magyar mondás ez, nem?) elkészítettem a ragut, de az angol zellered helyett petrezselyemgyökeret tettem bele. Úgy látom, ti ott a szigeten nem nagyon értékelitek ezt a répafélét, pedig érdemes lenne! Szárzeller, na ja, mit tudtuk mi a rendszerváltás előtt hogy mi fán terem az? (Ez is jó kis magyar mondás, ha már cheddarunk és guinnessünk nincs, mondásunk legyen, nem igaz?) Egyébként több zöldséggel is így jártunk, hogy a háború után eltűntek, de aztán eljött a peresztrojka, és elhozta nekünk a demokráciát, a padlizsánt, meg a spárgát!

Te Jamie, el sem hinnéd, hogy ez a mi szürke marhánk milyen jól érezte magát a ti guinnessetekkel! Hát még mi milyen jól éreztük magunkat, miután megettük a pitét! És másnap, amikor egy-egy vékony szeletet amúgy szendvicsként bekaptunk! Nem is találtam jobb szót rá, mint amit te mondasz mindenre, hogy lovely!

Üdv!

sl.

ui.: A párolt zöldborsó köretként nagyon jó ötlet volt, köszi! A recepteden még annyit változtattam, hogy a végén plusz egy kanál liszttel sűrítettem a ragut.

Marhahússal, Guinness sörrel és sajttal töltött leveles tészta (Jamie Oliver: Jamie természetesen: 100 recept a kertemből.– Bp.: Park Könyvkiadó, 2009.)

Dalmáciától a Fővám térig és vissza

Vállalom a köznevetség tárgyává való válást mikor kijelentem: ennek a szegény kis koszos Dunának időnként határozottan tenger szaga van. Ezt azzal is tudom bizonyítani, hogy amint ezt megérzem, megszólal bennem a pavlovi csengő és nekivágok a városnak halat keresni. Kézenfekvő lenne egyenesen a vízhez menni halért, de a fene sem vágyik a recycle márnára! A Fővám tér felé venni az irányt azért is okos dolog, mert a tengerszag arrafelé egyre erősbödik. Persze ha a Duna egyszer csak megfordulna és alulról folyna felfelé, akkor még erőteljesebb volna és akkor az én mesém is tovább tartana, nem ilyen rövid kis halvérű kontinentális poszt lenne...

Mostanság még egy motiváló tényező járult a tenger szaga mellé: a garázstetőmön burjánzó mángoldok jelenléte. Hatalmas erezett leveleikkel barátságosan integetnek és erre megint csak érezni kezdem a tenger illatát. A mángold a szememben Dalmácia jelképe, mert ha Dalmácia, akkor minden nap hal, kagyló, rák – mángolddal. Megszakítva egy kis pljeskavicával vagy csevapcsicsával.

Tavasszal a mángold magokkal együtt a rettegést is elültettem, ki is hajtott bennem, hogy atyaúristen, ha jönnek a csigacsapatok, mi lesz a leveles növényekkel?! Hadat üzentem nekik, ez napi két járőrözést jelent és egy életveszélyes fenyegetést, mely szerint kitekerem a nyakukat, ha megtámadják a mángoldomat! Ők persze csak kuncognak és bölcsen nem növesztenek nyakat maguknak. A virágládából már kiemeltem 4-5 darab meztelen csigát, undorodva dobtam őket át a szomszéd kertjébe. Közben meg kinevettem magamat, mert hasonló állatokból főzött levesért képes voltam három eurót adni az ostendei parton. Nagy papírpohárba merték, nem is tudtam megenni az egészet, de olyan proteinbomba volt, hogy két napig nem voltam éhes, ellenben körbebicikliztem a fél óceánt.

Tehát a dalmát módra elkészített hal halaszthatatlanná vált. Irány a Fővám tér! Véletlenül pont előző este nyúltam le egy kidobásra szánt könyvet a régi Ferencvárosról (Ferencváros metszeteken, Bp. 2005.), így a turista hangulatom már megvolt. Enyhén árnyékolta csak be a szokásos morgásom, mely szerint alig lehet ebben a városban normális halat kapni és a „nincs rá igény, tehát nem árusítunk – nem veszünk, mert nem lehet kapni” - kígyó a saját farkát harapdálja. Egyébként kígyó is van a kertben, a macskák jeleztek, hogy na ezt nézzem meg, mert ilyet még nem láttam és tényleg, ott tekergett a lefolyó rácsa alatt hosszan és vastagon. Hinni akarok benne, hogy csak egy egyszerű sikló és nem valami fenevad, amit a szomszéd dobott át, cserébe a csigákért.

A halasnál két branzint (tengeri sügért) és négy tintahalat választottam. Megpucoljuk? – kérdezték. Ááááá, dehogy majd én! Egy hobbiszakács biztosra megy: maga pucol, maga darál, maga belez. Otthon meg morog, hogy miért nem hagyta ezt másra?!
Ha költő lennék, verset írnék magamról, ahogy a halpikkelyek még másnap is meg-megcsillannak a hajamban, de nem vagyok költő, ellenben Csukás István az:

„Halat pucoltam, pontyot és kecsegét,
elég ügyesen, mivel szeretem az ilyesmit,
és nem először csinálom, ha nem költő lennék,
akkor szakács, bár akkor is költő-lelkű szakács (…)”

Egyszer a spliti piacon szóba elegyedtem egy kedves nénivel, nem is tudom hogyan, hiszen egy közös nyelvet sem beszéltünk, de azt megértettem, hogy a mángoldot (= blitva) hideg vízben kell feltenni főni. Azóta is eszerint járok el. Nekem egy spliti kofa, háttérben a tengerrel, maga a mángold-orákulum.

Amint nézem, nézem ahogy a hatalmas harsogó levelek összetottyannak a lobogó vízben, aggódni kezdek, és újabb garázsok építését fontolgatom. Vagy tényleg elmegyek főállású dalmátnak! Ott mángoldból fonják a kerítést, kiviből a lugast. Aki nem hiszi, nézze meg itt a képeket!

Hal dalmát módra
A leggyakoribb „dalmát módra” készült halétel egy roston sült hal, fokhagymás-olívaolajos mángolddal, vagy mángoldos krumplival.
A tintahalakat megtöltöttem az alábbi módon, de ezúttal rizs helyett kuszkuszt tettem bele és megdobtam egy kis chilivel. A sügéreket meggrilleztem és a sütés végén fokhagymás olajjal kezeltem.

A köretek:

Párolt mángoldlevél
A mángoldlevelek vastag szárát levágtam, de nem dobtam ki, mert nemrég találtam egy kiváló saláta receptet, amelybe felhasználható.
A leveleket megmostam és hideg vízben feltettem. Néhány perc forrás után leszűrtem. Apróra vágott fokhagymát enyhén megfuttattam olívaolajban, ebbe forgattam bele a leveleket.
(A levelek nagyon összesnek, ezért jó nagy halom kell fejenként!)

Mángoldos krumpli
A krumplit megtisztítottam és kockára vágva enyhén sós vízben megfőztem. Amikor már majdnem teljesen megfőtt, rádobtam a mángold leveleket. Néhány perc múlva leszűrtem és összetörtem, fokhagymás olívaolajjal meglocsoltam.

Konyhakerti diagnózis

Eleinte elhessegettem magamtól a tüneteket és nem hittem az érkező jeleknek, de most már megvan a lesújtó diagnózis: konyhakerti pedofília. Ezt kaptam el, ezzel kell együtt élnem már hónapok óta. Egyelőre még lábon hordom. Átlapoztam az oltási könyvemet, hát persze hogy ez pont kimaradt, a fenébe is! És talán még az új keletű gasztrosznobság is komolyan rontott az állapotomon!

Úgy kezdődött, hogy zsebkendőnyi konyhakertemmel kapcsolatban megkérdezték:
– Minek pazarolod a helyet cukkinire?
– Mert bébicukkinit szeretnék, sőt, meg sem született cukkinit, frissen leszakítható virágokat.

– Miért ültetsz spenótot? Hiszen tele van vele a piac.
– Mert zsenge bébispenótra vágyom.

– Ekkora helyre ennyi zöldborsó? Jól meggondoltad?
– Igen, de azt az állapotot, amikor néhány perccel főzés előtt fejtem ki a fiatal borsószemeket, nem tudja a piac visszaadni.

– Céklát? Minek? Filléres dolog és mindenhol lehet kapni.
– Mert bébicéklát szeretnék sütni, grillezni, zsenge céklalevelet keverni salátába, tésztába.

– Minek ennyi koktélparadicsom? Mixer lettél?
– Dehogy, de olyan édesek azok a kis piros golyók mindenfelé, amerre csak nézek!

Hát így. Egyszer csak kiesett kezemből a kapa és egy belső hang kimondta a diagnózist: ez bizony jól fejlett, gyógyíthatatlan kétoldali idült konyhakerti pedofília, heveny sznobizmussal súlyosbítva.

Azért van remény! Rájöttem, hogy a bébispenót és a bébisaláta nem is nagy cucc, a kártevők is inkább a nagy érett leveleket fogyasztják, na vajon miért, hát nehogy már egy csigának is több esze legyen mint nekem, tehát eztán nem szedem le a zsenge zöldeket. A főzőlevében amúgy sem egészséges anyagok oldódnak ki, a kis spenótleveleket pedig előfőzés nélkül szoktuk megenni. A mángold is azóta kelt izgalmat az ellenségben, amióta nagyra nőtt. Amíg alacsonyan volt, könnyen elérhetően, nem kellett a kutyának sem, akarom mondani a csigáknak. A borsószemeket is érdemes megvárni, míg szép kerekre dagadnak és kihízzák hosszúkás zöld kabátkájukat.

A bébicékla sem bizonyult annyira édesnek, mint felnőtt rokonai, bár lehet hogy ennek a napfény hiánya az oka. Pedig igaz a hír, mely szerint már felütötték fejüket olyan nénik a piacokon, akik bébicéklát árulnak, magam is találkoztam eggyel, azt mondta hogy ő ugyan nem érti mi ebben a pláne, de volt itt egy fiatalember, aki egyszer ilyet keresett.

Na de itt van a cukkinivirág, hát ez tényleg megérdemli a dicséretet! Zöldfűszerekkel nyömöszölt mozzarellát vagy petrezselymes fetát töltöttem a virágokba és sörtésztában kisütöttem. Tavaly voltak termékenységi problémák a cukkinis ágyásban, virágzott-virágzott szegényke, de kevés termést hozott. Kiderült hogy a cukkinit sem a gólya hozza és hogy vannak fiú meg lány cukkinik. Nos, akkor magad uram, ha porzód nincs, idén inszeminátori minőségemben is felléptem a garázstetőn, kezemben ecsettel repkedtem a friss meleggel virágaim felé. Nem éreztem közben semmiféle izgalmat, homevideót sem készítettem róla, a szomszédok viszont azóta nem engedik a közelembe a gyerekeiket.

Mindjárt megnyomom a közzététel gombot és megeshet, hogy milliók vetődnek e blogra, ha beírják a keresőkbe azt a bizonyos csúnya szót...Most mondja itt valaki mellettem, hogy minden bizonnyal a rendőrség is várható. Nem baj, akkor ezzel a friss nyári csemegével kínálom majd őket!

Töltött cukkinivirág

A virágok közepéből egy hosszú csipesszel kiszedtem a bibét, mert annak állítólag nincs jó íze. Kívülről kicsit megmostam a virágokat és megszárítottam. Óvatosan szétnyitottam az ilyenkor már összezáródó tölcséreket és fetát vagy mozzarellát töltöttem bele. A fetát vágott petrezselyemmel gyúrtam össze. Sűrű sörtésztát készítettem (2 tojás, liszt, sör) és egyenként óvatosan beleforgattam a virágokat, lehetőleg a virág csavarodásával egy irányban. Forró olajban kisütöttem őket. Pár csepp citromlé nagyot dobott az ízeken!

A zsálya és a csirkemáj találkozása a szélesmetélten

A házi fűszerolimpiám dobogóját kénytelen voltam megnagyobbítani, hogy a legfelső fokra a szerecsendió mellé a zsálya is odaférjen. Emellett gondolva a jövőre is, teleültettem zsályával amit lehetett, és mint egy képzett füvész, folyamatosan újabb és újabb fajtákat keresek.
Darált húsokba is egyre inkább ezt teszem, több mártást is megbolondítottam már vele és tudom, hogy belsőségekhez kifejezetten ajánlott. De kellett még az a felejthetetlen benyomás, amit a Pastrami zsályás csirkemájas tagliatelléje jelentett, egy hűvös kora tavaszi napon. A receptet nem tűzték a számla mellé, magam próbálom azóta is kikísérletezni a művet.

A szélesmetéltet – nevezzük csak így – hónapokkal korábban gyúrtam igazi tanyasi tojásból, dobozban szárítottam és teljesen elfeledkeztem róla. E mellé már csak tejszínt és csirkemájat kellett vásárolnom, hiszen a zsálya ott burjánzik a fűszereskertben meg egy cserépben. Nemzetközi szakirodalmi nyomásra néhány levelet olajban megsütöttem, látványnak érdekes volt, de az íze elveszett. A tűzhelyet viszont rendesen összeköpködte.

Zsályás csirkemájas szélesmetélt

A csirkemájat megtisztítottam, kevés olajon átpirítottam, egy gerezd fokhagymával és egy kisebb csokor felaprított zsályalevéllel tovább pároltam fedő alatt. Amikor elkészült enyhén megsóztam. Közben a tésztavizet feltettem.
Leheletnyi olajon pároltam további zsályacsíkokat, felöntöttem tejszínnel és alaposan beforraltam. Megsóztam, kevés citromot facsartam bele.
A kifőtt tésztát beleforgattam a tejszínes mártásba, a tetejére tettem a csirkemáj-darabkákat. Fehérbor mindenképpen kell mellé!
A maradék máj másnap a hűtőben dermedve hihetetlenül intenzív zsálya ízt adott, ezt pirítósra téve reggelire elfogyasztottuk.

Két epres hétvége között

Két epres hétvége között vagyunk, ez az egyik legkellemesebb létállapotja az enni szeretőknek. A fotó-vénások is repdeshetnek, mert élénk piros szín, gyönyörű forma és szikrázó napfény van a hozzávalók között. Utóbbiak számára rossz hír, hogy fényképezőgéppel epret szedni bizony nem lehet. Mert az autóban ugyebár nem hagyhatjuk a gépet, a hátunkról minduntalan előrezuhan bele egyenesen a ládába, nyakba lógatásnál meg objektívvel előre húzza tarkónkat a bokrok felé.

Pedig az megért volna egy fotót, amikor nekivágtunk a felázott eperföldnek, bakancsban, gumicsizmában, helyenként elveszítve a csizmákat, miközben vicces cuppanós hangok kísérték lépteinket. Egy idős hölgy – megfelelő lábbeli és józan ész híján – az eperbokrokon taposva sétált végig, na azt nagyon lefényképeztem volna! Még szerencse hogy idős volt, mert az Isten sem mosná le a fiatalokról hogy már megint milyen bunkó és önző módon viselkednek!

A nedves, helyenként már-már epereszörpös földön az érett eprek lelógatták fejüket, így a csúcsuktól kezdve kezdtek rohadni, ezért nagyon oda kellett figyelni a szedésre. S míg mások otthon vidáman hegedültek, mi szorgos hajolgatással begyűjtöttünk 24 kg-ot.
24 kg??????? Hogy Atyaúristen? Igen, de annyira kiabáltak az eprek hogy engem is vigyél haza, engem is meg engem is, hogy kénytelenek voltunk teleszedni a ládáinkat. De ne féljen senki, amíg minket lát, hiszen mi már most látjuk a hideg telet, amikor csodálatos lesz elővenni az epres üvegcséket. A nyersen lefagyasztott adagokról nem is beszélve, amelyből friss eperturmix készül majd, alaposan megfricskázva a karácsonyt.

"Az eper evolúciója": itt!

Vaníliakrémes epres gofri
A rengeteg nyersen evett; cukrozott; tejszínes eper és eperturmix után következett ez az édesség. Mondhat bárki bármit, a főzött krém a krémek krémje!

Kb. 80 dkg epret megcukroztam, valamint – de ez titok – megöntöztem eperlikőrrel. Így pácolgattam fél napig, többször megkevergetve.

Készítettem egy vaníliás főzött krémet: gőz fölött vertem 4 tojást, kb. 2 dl tejet, 2 dl tejszínt, 2 tk. vaníliaaromát, 2 ek. cukrot és 1 ek. lisztet, amíg be nem sűrűsödött. (Vaníliarúd kikapart belseje jobb lett volna, de nem volt.) Hagytam szobahőmérsékletűre hűlni és közben megsütöttem a gofrikat. (Gofri = 3 tojás, kb. 125 g liszt, 50 g cukor, 1 sütőpor, 2 dl tej, 50 g vaj)
Tálalás: egy gofrit vastagon megkentem a krémmel, rálapátoltam a leszűrt epret, a tésztát félbehajtottam. Megszórtam porcukorral.

Az epres tál alján olyan cukros-alkoholos nedű gyűlt össze, hogy azt úgysem tudom leírni, tehát ennyi a recept.