Kofapszichológia

Fogynak a kereskedők rendesen! Hónapról hónapra csökken a számuk és hol van még az év vége! Na, nem járvány tizedeli őket, hanem ők maguk. Úgy viselkednek, hogy az ember nem tehet mást, mint kifordul a boltjukból, el a pultjuktól, majd előveszi képzeletbeli noteszét (mert az igazit nem cipeli magával és azt amúgy sem szennyezné be ilyesmivel) és rá, a nevükre odavés két vastag vonalat, egymást alaposan keresztezve . Ez annyit tesz, hogy „na ide sem jövök többé!”

Például ahhoz a zöldségárushoz, akit biztattam: nyugodtan tegyen a zacskóba néhány sárgább fürtöt is saszlából, sőt, egy bordót is! „Majd ha odaérek azokhoz a fürtökhöz. Mert sorban, egymás után adom” - mondta, de sajnos nem ért oda. Tőlem meg csak ennyi telt: „Azt hittem, hogy azok is eladók” Megalkuvó, a hiánygazdálkodásban szocializálódott vevőként elkullogtam onnan. Nem számoltam ki, hányadik vevő után kellene sorba állnom ahhoz, hogy pont a bordóhoz jussak.

A nemrég nyílt kenyérboltban 820 Ft-t kellett fizetnem, de csak tízezresem volt. „Nem tudunk visszaadni” - mondta kéjesen az eladó, akinek alig pár másodperce bocsátottam meg azt, hogy egyáltalán nem érdekelte melyik kenyérből és mennyit akartam eredetileg venni. Elővettem szociálpszichológia-tanárom tanítását, miszerint ilyenkor nem a vevőnek kell intézkedni és pénzt váltani, hanem a kereskedőnek, ezt pedig úgy adhatjuk értésére, ha csak állunk és nézünk bambán. Álltam és bambultam, közben átfutott az agyamon, hogy a tanárom mintha amerikai szakirodalomra építette volna a kurzusát. Mögöttünk mozgolódni kezdett a többi vevő. „Bankkártyával fizethetek?”- adtam fel a tanítást, mert addigra már éreztem, hogy el kell lépnem az amerikai mintától. ”Azzal nem lehet.” - jött a válasz. Még egyet bambultam, hátha mégis beérik a tudás fája. „Nem tud visszajönni holnap?” - kérdezte az eladó. „De - mondtam - csak ma is szerettünk volna vacsorázni”. Üres kézzel jöttem ki a boltból. 

A sok csalódás a kiskereskedőktől elhajt valamelyik önkiszolgáló élelmiszerboltba, mostanság már lassan csak egy bizonyos céghez, mert az egész környéket ők bitorolják. De ott meg olyan zenékkel bombázzák a vevők füleit, ami arra sarkall, hogy csak gyorsan végigsprinteljem a boltot, fizessek (bárhogyan!) és minél előbb elhagyjam a terepet, szolidáris pillantást küldve az üveges szemekkel néző pénztárosoknak. Állítólag a guantánamói börtönben is kínoznak zenével.

De nemrég megtört az átok! Egy isten háta mögötti piacon, egy csendes szombat reggelen, egy halk szavú kofától helyes, lapos lilahagymákat vettem. Annyit és olyat, amennyit és amilyet akartam. A vásárlás kellemes légkörben, teljes érdekazonosság mellett zajlott. Másnap megsütöttem a hagymákat, a formájuk miatt sokkal könnyebb volt bánni velük, a pecsenye mellett nagyon látványosak voltak. Pár nappal később megírta valaki, hogy már évek óta meghalt a szociálpszichológia-tanárom.

Sült lilahagyma

A hagymákat megpucoltam, a gyökerüknél laposra vágtam, hogy egyenesen üljenek a fenekükön. A tetejükön csillag alakú bevágást ejtettem úgy, hogy ne vágjam át a fejeket. Vajat és sót tömködtem a kitágított résekbe.

Egy tűzálló tálat kiolajoztam, abba ültettem a hagymákat. 200 fokos sütőben sütöttem, félúton némelyikbe rozmaring ágacskát tűztem. Néha meglocsoltam őket a a tálban összegyűlt vajjal és saját levükkel!

Franciaországi divatok

Levendula, mámor, Provence

Divathírek

A Franciaországban tett néhány ezer kilométernyi autózás és hosszú séták közben azt figyeltem meg, hogy a franciák egyáltalán nem követik a divatot. Régimódiak, mondhatni maradiak. Még mindig ott tartanak, hogy: cukor, fehér liszt, tej, tejszín, vaj, zsír, hús, hal stb. Sőt, egyes országrészekben szinte hömpölyög a sok belsőség a hentespultokon, a bárányvese és a csontvelő alapfelszerelés. (Ekkor döntöttem el, ha egyszer sor kerül rá, mindenképpen ide fogok emigrálni.) A franciák fittyet hánynak a trendekre. Sehol nem láttam szénhidrátcsökkentett liszttel készült bagettet, light margarinnal hajtogatott croissant-t és egy pincér sem kérdezte meg hogy zabtejjel kérem-e a café au lait-emet. Viszont divatban van még a macaron, valóságos kiállítótermeket kreálnak ennek az édességnek, sőt ahol van valami helyi finomság, még azt is hozzácsatolják. Az ízesített éclaireket, Bordeaux-ban például a canelé-t (vagy cannelé). Ó, azok a helyes kis réz sütőformák, amiknek az aljába lecsorog a sütemény cukros leve és kicsit oda is karamellizálódik!..

"Mert a várost elfoglalta / Sok ezernyi artizán!"

Ezt a dalt dúdolgatom a szűk kis utcákon lődörögve. Vagy nem így van a dalszöveg? Mindegy, arról jutott eszembe, hogy sajnos a kézművesek ezt a népet is ütik rendesen! Artisan a pék, a fagyis, a pástétomos, a macaronos. Szégyen ezt külön feltüntetni a gasztronómia paradicsomában.

Fougasse, sajttal és helyi szalonnával - igazi kézműves, még a kéz is látszik rajta!

 Na de itt vannak már a hunok, akik odapörkölnek majd minden álságos kézművesnek!

Savanyú a szőlő

Legalábbis a bordeauxi. Több helyen megkóstolom. Belépek a fazonra vágott sorok közé, de előtte alaposan körülnézek, nehogy elcsapjon egy arra járó permetező vagy tetőző (tetejező) traktor, és lecsippentek pár szemet a fürtökről. 

Földönkívüli permetez Saint-Émilionban

A fürtök csak az alsó kordonrészről lógnak, tudományosan megkomponálva, hogy ne érjenek egymáshoz, állítólag ez egy viszonylag új termesztési eljárás. A szőlőszemek nagy ellenállás után roppannak össze a fogam alatt, a belőle kibuggyanó lé pedig az összes pórusomat összehúzza. 

- Mikor szüretelnek itt? - kérdezem.

- Szeptember végén.

Hát nem tudom, talán kéne venni egy kis cukrot a Carrefourban. A borok mégis olyan fantasztikus ízeket hoznak, amiket korábban nem tapasztaltam.

Borhűtés Aix-en-Provence-ben

Luberoni reggeli

Délen vagyunk, édes reggelit kapunk minden nap, de annyira finomak a péksütemények, hogy ez felülírja a sült szalonna vagy tojás utáni vágyunkat. A házinéni nagyon büszke a lekvárjaira. T. mégis oldalba bök: 

- Idehozhatom a te baracklekvárodat az autóból?

- Eszedbe ne jusson! Az nagy sértés lenne, bírd ki ezt a pár napot!

- Ez sem rossz, de inkább csak édes, nem jön az otthoni barack íze.

- Egyél fügelekvárt és levendulás mézet. Az isteni!

Itt tankoljunk fel olajjal - javasolta a szállásadónk

Luberoni ebéd

A kisváros piacterén ócskapiac van. Kapható minden, mint minden jó zsibvásáron, még magyar kitüntetések és III. Napóleon korabeli ágytálak is. 

Konyhafelszerelés

Odapillantok egy párra, akik az árusítást felfüggesztve harapnak egy kis gyors ebédet. Feketekagyló sült krumplival és egy kis bor. Elmosolyodok a látványon, hogy milyen jóízűen esznek, hogy nekik ez a sült kolbász vagy a lángos. A férfi int, ha megvárom míg megtörli a száját, akár le is fényképezhetem őket.

Piaci halleves

Provence-i ebéd

Egyszerű ételnek tűnik, de nem az! A 15 cm-es garnéla húsa csodálatosan át van itatva az ánizs ízével. Ánizskapor, édeskömény, mindenhol van, valóságos gyomnövény. „Jean, kérem menjen dolgozni, az ánizskapor már egészen felverte a kertet!” - gondolom ezzel küldik munkába a lusta kertészt errefelé. Óvatosan kérdezem a pincérlányt, aki diák lehet, és szerencsére tud angolul: 

- Pastisszal készült?

Felcsillan a szeme:
- Igen! Érzi? Azzal flambírozzuk!

D. kér egy provence-i hamburgert. Feltételezem, attól provence-i, hogy beledolgozzák a szokásos helyi fűszerkeveréket a húsba. De nem, tévedek! A finom helyi marhahús pogácsára egy vastag kecskesajtot olvasztanak!

Aquitán reggeli

Feljebb jövünk a térképen, vége az édes reggeliknek. 

- Tegyenek vajat a roquefort alá! - szól a házinéni. Aztán kicsit visszariad parancsnoki stílusától és finomít: - Mi így szoktuk. Így a legjobb. 

Bólogatunk, alákenünk, tényleg jó. Nem tudjuk elmagyarázni, hogy ha ilyen bagettünk és ilyen vajunk lenne otthon, az ilyen roquefortunk alá mi is tennénk szívesen.

A háttérben megy a tévé. Aggodalmas riportok a spanyol nagyüzemi zöldség- és gyümölcstermesztésről, ami meg fogja fojtani a franciát. Nem tudom elmesélni nekik, hogy magam is igyekszem kerülni ezeket a termékeket, főleg amióta láttam a holland melegházakat.

Másnap klasszikus reggeli matinéműsorba futunk bele, olyan mint nálunk: zöldségaprítót reklámoznak, celebek illegetik magukat, de aztán közel tízperces riportfilm következik Léon Blum életéről! Színes ingbe öltözött történész színesen szól hozzá a stúdióban. Közszolgálat.

Útszéli piac

Gironde-i vacsora

Este van, megérkezünk, bemutatkozunk. 

- Kérnek enni valamit? - kérdezik a harmadik mondatban, pedig csak reggeli van a szolgáltatások között. 

- Nem, köszönjük, nem vagyunk éhesek.

- De akkor legalább igyanak valamit!

Valami = vörösbor. És akkor már egy kis sajtot is hoznak, és akkor meg már egy kis bagettet is. A bagett vége villaszerű, kétágú. De jó! Így egy négytagú családban már nem veszekednek a csücskökön!

Kulturális reggeli

Együtt reggelizünk egy belga-portugál házaspárral. Tetszik, ahogy a gyerekeikről beszélnek, akikkel évente megjárják oda-vissza a két ország közötti hosszú autóutat, és boldogok, hogy eközben mennyiféle kulturális hatás éri a lányokat. (És milyen jókat ehetnek közben! - villan be egy önző gondolat.) Jártak Magyarországon is, nagyon tetszett nekik. Budapest csodálatos, a sok könyvesbolt és kávéház magas fokú kulturáltságot jelez. Na és az a fantasztikus szokás, hogy az emberek munka után meleg fürdőkbe mennek lazítani és ott sakkoznak!..

-  Én munka után mosok, főzök, takarítok - rúgom szét az országimázst.

A belga nő felnevet.

Borboltban szőlőt is vehetünk

Európai vacsora

Vendéglátóink meghívnak bennünket vacsorázni. Ők hárman csak franciául beszélnek, a három angol vendég tud franciául, de e téren szégyenlősek, és jön egy német - francia házaspár is a szomszédból. A hamburgi francia férfi szeme felcsillan, amikor bemutatkozunk:

- Akkor beszélhetünk németül?

Németüüül? – megrémülök az ötlettől. Ismerve a hagyományos ellenérzéseket és a látva, hogy minden faluban ott vannak az első ás második világháborús emlékművek. T. bólint, lehet németül is igen. Gyorsan oldalba bököm, nem kéne ezt szorgalmazni, éppen ma silabizáltam ki az emléktáblát a templomban, miszerint a helyi plébánost a németek ölték meg '44  augusztusában! De hát éppen a francia ragaszkodik ahhoz, hogy németül, angolul és franciául társalogjunk. Aztán a hangulat és a vacsora feloldja a nyelvi problémákat. Leülünk és ő rögtön ezzel kezdi: 

- Most lesz a német határnyitás évfordulója, amit a magyaroknak köszönhetünk, ugye tudják?

Tudjuk. Büszkeség. A többieknek is elmondja, látszik hogy ők is tudják. Az angol vendégek megjegyzik: - Budapest gyönyörű! Na és azok a gyógyfürdők, ahol az emberek sakkoznak munka után!.. 

Mosolygunk, bólogatunk. Befogom számat egy kanál tabouléval.  

Ebben a faluban csakis rendes emberek lakhatnak! 

Európai vacsora – a menü

A ház ahol lakunk és vacsoravendégek vagyunk, nagyon izgalmas, klasszikus kis kastély 1820-ból, most panzióként üzemel. A konyha hatalmas, megvan a nyitott tűzhely, amiben régen főztek, ahol forgatták a nyársat. Elmélázom, hogy én hogyan rendezném be, és bizonyára használnám a kandalló-szerű tűzhelyet, hogy ne kelljen nyárig várni a parázs-keltette ízekre. Másnap ezt a konyhát használja a házhoz jövő kutyakozmetikus is. Minden nagy, tágas, eddig csak szűk belső tereket, szállodai szobákat láttam ebben az országban. A bútorok is nagyok, vagy csak arányosak a házhoz, a pohárszéken a röviditalok kétliteres üvegekben várnak minket. Tisztára Gulliver-érzetem van!

Az ételek: semmi különleges, de minden finom. Quiche Lorraine, taboulé, sárgadinnye, serrano jellegű (de francia!) sonka, reszelt sárgarépa vinaigrette-ben, sült csirke, fokhagymával párolt ceruzabab, többféle bagett. A desszert: sajtok, gyümölcssaláta pálmalevél keksszel. Az innivalók annál érdekesebbek! Aperitifként én a pastist vállalom, T. boldog hogy végre japán whiskyt kóstolhat, amiről már annyit olvasott, bordóiból kedvencüket, valamilyen közeli szuperiort hoznak.  Hogy mire iszunk? Természetesen Franciaországra! (A házigazdák kezdeményezésére.) Evés közben bor, bor, bor, a desszertnél előkerül a pezsgő. Nagyon finom, pedig én általában a bort többre értékelem. 

- Hozhatom a kávét? - fordul hozzám Jean-Claude a vacsora végén. 

Nem értem, miért csak hozzám. 

- Kávét? Mindjárt éjfél, ilyenkor nem iszom kávét - magyarázom.

- Neeeem? – kérdezi nagy szemeket meresztve – de hát akkor hogy fogja meginni az armagnacot?!

Olyan szeretetteljesen öleli magához jókora méretű baszk palackját, hogy nincs szívem megmondani neki az igazságot. Inkább ezt mondom:

- Megiszom anélkül!

Jól megdönti az üveget. Az ital igazán finom. De erről meg eszükbe jut, hogy valaki szaladjon ki a kamrába, az armagnacban eltett szilváért! (Úgysem tudtunk elmenni Agenbe, pedig E. javasolta, mert az a szilva hazája.)

- Csak kapjanak be párat, mi tettük el! - noszogatnak bennünket.

Bekapok. Közben gondolatban végigmodellezem, hogyan fogok azon a szabálytalan és meredek kőlépcsőn feljutni a szobánkba.

Piaci tízórai

A piacon látom ezt a furcsa sütit, integet az árus hogy menjek közelebb és kóstoljam meg. Finom, ropogós, ragacsos, a tésztával sült csonthéjasok íze jól érezhető. Felírom az édesség nevét, mert ezt idegen füllel lehetetlen megjegyezni: Gâteau à la broche

Azt írja valaki a neten, hogy olyan, mint a kürtős kalács. Igen, olyan, amennyiben nyárson forgatják, és édesség – több hasonlóságot nem tudok felmutatni köztük. Szerintem diós vagy mogyorós tojásos vajas tészta, kb. palacsinta-sűrűséggel, ami többszöri kanalazás közben szépen rásül a forgó tengelyre, rétegről rétegre. Amikor kész, leveszik, leütik a nyársról és karikára szeletelik. Ahogy elnézem, egy henger egy egész falunak elegendő.

Késes étkezések

Mindenhol előjön a jellegzetes evőeszköz, főleg a kés, ami több francia festményt is felidéz. Csendélet hallal, gyümölccsel, sajttal, és mindig ott a jellegzetes alakú kés. A Laguiole kései közül a légy/méh mintájúval találkozunk mindenhol, elcsodálkozom hogy milyen jó fogása van, és a látvány valahogy olyan nagyon-nagyon klasszikus. 

Veszek is egy hatos készletet, persze viszonylag olcsót, egyszerűt, mert csak arra kell, hogy az otthoni reggelik és vacsorák alatt előjöjjenek a szép franciaországi emlékek. A termékről kimerítő leírást, a késekről szép képeket találtam ezen a magyar blogon. 

Térképes uzsonna

A kisváros főterén majszolom a péknél vásárolt éclairt, közben nézegetem a térképet. Csupa ismerős utcanév: Saint-Exupéry, Rousseau, Voltaire, Montaigne, Montesquieu, V. Hugo. Olyan mintha egy egyetemes történelem vagy irodalom szigorlat tételsorát olvasgatnám. Olyan, mint amikor otthon, törölgetés közben végigfut a szemem a könyvek gerincén.

Jövünk-megyünk, sok ezer kilométert autózunk és sétálunk. GPS-t nyomogatunk és térképeket lapozgatunk. Mindig az ízeket ígérő földrajzi neveken akad meg a szemem: Cognac, Armagnac, Médoc, Bordeaux, Champagne, Burgundia, Calvados, Arborio, Prosecco. Összefut a nyál a GPS-en!  

Csak a legszükségesebbek

Ha legalább két napig nem esne az eső... (utópisztikus bejegyzés!)

Ha legalább két napig nem esne az eső, akkor kényelmesen ki lehetne menni a konyhakertbe és felszedni az ekkorára dagadt céklákat:

Utána pedig árnyékukban megpihenni kicsit a teraszon:

A levendula szépen száradhatna a kinti asztalon, jól mutatna mellette egy csokor virágzó menta és oregano:

De akkor már érdemes lenne megkezdeni a szokásos nyári zöldfűszer-szárítást is. Kezdhetnénk a hihetetlenül elbokrosodott francia tárkonnyal. A sok eső úgyis lemosta, már csak ki kéne akasztani egy árnyékos, szellőjárta helyre: 

Itt lenne az ideje a paradicsomaszalásnak is, el is kezdtem, de sajnos megpenészedett, mert nem bírja a párás időt.

A mediterrán mángold sem érti hogy mi történik, bizonyára hatalmas gyökeret fejleszt ott lent a mélyben. De minek?

Ha nem esne annyi eső, a paradicsomok is könnyebben pirosodnának és nem vizesen kellene őket lefényképezni. Bár az a kis vízpermet egészen jó látványt nyújt:

A vízitorma bezzeg örül, néhány nap alatt akkora lesz, hogy már mehet is a salátákba vagy sült húsok, halak  tetejére:

Ha nem esne az eső, itt lenne az ideje a virágmagok begyűjtésének is. Az elvirágzott és elszáradt növényeket begyűjteném és kiráznám belőlük a magot egy papírlapra, majd óvatosan felemelném és finoman ráfújnék, hogy a pelyva és egyéb "szemét" szálljon el róluk. Aztán feliratoznám a kis borítékokat, hogy pl. török-szegfű, meg hogy menyecskeszem. És jövőre elültetném őket, utána pedig megöntözném az új és gyönyörűséges öntözőkannámmal, amit sajnos mostanában nem tudok használni.

Disznóság és pecsenye

- Te Anyus, húzd már arrébb a csontos karajodat, teljesen beszorultam ide a kökénybokor alá!

- Jól van, na! Különben meg elegem van abból, hogy állandóan megjegyzéseket teszel az alakomra! Látod mennyit hízókúrázok, de ezen a silány városi levegőn pillanatok alatt leszalad rólam az a néhány kiló!

- Na jó, ne haragudj, tudod hogy én így is szeretlek! Ígérem, ha kicsit összeszedjük magunkat, kiköltözünk végre az erdőbe!

- Te, úgy látom, ezek a vademberek ott abban a kő ólban nem is annyira vadak már! 

- Valóban, már egészen közel merek menni hozzájuk, tényleg nem veszélyesek. Még agyaruk sincs. Megdolgoztuk őket ezalatt a röpke két év alatt!

- Igen, most hogy kitapasztaltuk a szokásaikat, azt hiszem nincs mitől tartanunk. És lassan itt a tél, úgyis behúzódnak, nem bírják ezek a hideget sem.

- És az a nő, hát az annyira vicces ahogy tapsol meg kiabál!

- Az amelyik a virágoknak csak a felső részét szereti?

- Az az! Szerencsétlennek még egyszer sem jutott eszébe hogy beleharapjon egy frissen kitúrt virághagymába. Csigát is csak akkor eszik, ha egy séf elkészíti neki. Nem tudja mi a jó, mi a gumós zápfogra való! Na és amikor azt kiabálja hogy „sicc!”, meg hogy „menjetek innen”! Minek néz ez bennünket? Látott már Brehm osztályozást? Megáll a fejhús mellett az ész! 

- Én azért aggódom a malacainkért! Mi az a fekete kihúzható cső a kezében? Nem azzal ölik ezek egymást meg az állatokat?  

- Á dehogy! Azzal csak lemásolják a pofahúsunkat, aztán felteszik a pofakönyvre meg elküldik az önkormányzati vadfelelősnek, mintha azt egy kicsit is érdekelné a mi jelenlétünk. Komolyan mondom, hogy nem normálisak! Megérettek már a kihalásra! Minél jobban elszaporodnak, annál jobban elemberiesednek.

- Elküldik a másolatunkat? Na és a személyiségi jogaink?! Legközelebb fenékbe billentem őket a takonycsontommal! 

- Attól tartok van rosszabb is, mint a képmásunk hozzájárulás nélküli nyilvánosságra hozatala...

- Csitt...ne a süldők előtt!

- Ja igen...szóval… érezted te is időnként azt a furcsa szagot? Olyan mintha a zsírunkat sütnék!

- Szent Artemisz! Miket mondasz?! 

- Figyeld csak meg! A feketecsöves nő, ott az átlátszó ólban, időnként tüzet rak, és perceken belül átható disznózsír szag ömlik a kertbe. Múltkor meg furcsa hengereket sütött parázson, annak is tisztára olyan szaga volt, mint szegény megboldogult nagybátyámnak, amikor felzabálta a fokhagymaágyást.

- Eh, emberek! Te ...Apus, tennünk kell valamit! Még a végén minket is feldolgoznak!

- Rendben. Holnap végre a csülkömre állok! Sonkalábamon bedöcögök az önkormányzathoz és az állati jogokat védőkhöz. Feljelentem ezeket népirtás, zaklatás, személyi szabadság korlátozása miatt. Megindítom az eljárást, befogatom és elvitetem őket. Két nap alatt elintézik az ilyesmit. Védelmet a jogsertésnek!

Hirtelen sült disznókaraj, tésztasalátával

Néhány szelet karajt kiklopfoltam és besóztam, frissen őrölt borssal megszórtam és állni hagytam. A felforrósított olajba beledobáltam néhány vastag szelet új fokhagymát és addig sütöttem, hogy még meg ne barnuljon. Kivettem az olajból és lecsöpögtettem. A hússzeleteket lisztben megforgattam és megpaskoltam majd egyszer-egyszer megforgatva kisütöttem. Még tekertem rá egy kis borsot és rátettem a fokhagymát.

Tésztasaláta

Valamilyen könnyen villára tűzhető tésztát (pl. orsótészta) kifőztem és langyosra hűtöttem. Majonézt elkevertem jó minőségű zsíros joghurttal, sóztam, fűszereztem, apróra vágott lilahagymát és kockára vágott paradicsomot is kevertem bele. Lehűtöttem. Tálalás előtt megkevertem és még tettem hozzá az öntetből, mert elég jól beszívta a tészta. Kocka alakú desszertgyűrű segítéségével tálaltam.

Én elmentem a vásárba

- Jó reggelt kívánok, segítsen legyen szíves! Merre van az állatvásár? - kérdeztem a fűszerpaprikás standján könyöklő álmos férfit, miután megálltunk a faluszéli földút mentén, és kifizettük a fél pénzt, az 500 Ft parkolási díjat.

- Attól függ, hogy mi érdekli. A baromfi vagy a lábasjószág?

- Először a baromfi, aztán a lábas - válaszoltam magabiztosan, mintha egy pincérrel tanácskoznék a fogások sorrendjéről.

- Akkor menjen át az aszfaltúton és balra!

Annyit már tudtam az ilyen vásárokról, bár ebben az ónodiban most jártam először, hogy legkorábban az állatosokat kell körbejárni, mert ők korán kezdenek, közben meg szépen egymás után kinyitnak az etetőhelyek, az iparcikkesek meg a zöldségesek. Döntésem helyességét az is bizonyította, hogy már az aszfaltúton találkoztam egy barázdált arcú idős bácsival, aki egy gyönyörű színes kakast vitt hazafelé a hóna alatt. Úgy terveztük, hogy a reggelit az állatos nézelődés után fogyasztjuk majd el, így induláskor csak egy tejeskávét ittunk, amit stílusosan indítótápnak neveztem. A poénon egyedül nevettem. 

Ónodot az 1707-es országgyűléssel kapcsoltban illik ismernie minden hatodikos kispajtásnak, pedig nem gyerekeknek való dolgok estek meg ott, többek közt lekardoztak egy Rakovszky Menyhért nevű főurat, mert a parlamenti vita közben támadt egy kis nézeteltérés, sebesült társát Okolicsányit utólag kivégezték, majd összehoztak egy heveny trónfosztást („Eb ura fakó!”). Az ott keletkezett articulusok nagyon egyszerűen hozzáférhetőek az Országgyűlési Könyvtárban, csak ezt a címet kell bemondani a könyvtárosoknak, azonnal tudni fogják miről van szó: 

Articulusok, mellyek a' magyar-országi hazájok szabadságáért öszve-szövetkezett Státusok és Rendek, e' folyó 1707. esztendőbéli Pünköst Havának 16. napjára haladott, és az Onod táján lévő Mezőben tartatott Közönséges Gyűlésében concludáltattak, és végeztettek.  

Egyébként a falu kiváló kirándulóhely: van várrom, Sajó-part és csak egy ugrás onnan nemzeti nagylétünk másik nagy temetője: a muhi puszta. Ónod a XIV. században kapta meg a vásártartási jogot és minden hónap első csütörtökén él is ezzel a joggal. Most kicsit esős és sáros idő volt, ez csak szegény állatokat zavarta, ők általában legyezőformában, ék alakzatban fejlődtek fel, úgy melegedtek. Nagyon nehezen álltam meg, hogy nézelődés közben ne vegyek nyolc kiskutyát, öt malacot és két merőkanál guppit, mert még azt is lehetett kapni, ott úszkáltak nem messze a pintyektől, pedig a guppi aztán se nem baromfi, se nem lábas. Vettem viszont fürjet, fürjtojást, zöldségféléket, meg debreceni vert (ütőfás) mézeskalácsot.

Az átázott éhes embereknek is volt mit inni és harapni, pecsenyesütők, lángososok garmadája sorakoztatta fel standját, utóbbiak főleg az Észak-Magyarországon népszerű krumplis lángost sütötték, amit vaslapon kell előállítani. Ha lehet sparhelten, ezt északabbra masinának hívják. Volt olyan árus, aki még meg is vasalta egy kicsit a tésztát. Csak azt az átkozott műsajtot, amit rátesznek a szerencsétlen becsapott emberek lángosára, csak azt tudná már feledni ez az ország! Eb ura fakó! A hamisított sajt nekünk nem sajtunk!