Forró lávaleves, rántott kaviccsal

Mindig sejtettem, hogy a görög egész- és félistenek komolyan odafigyelnek az étkezésükre, egyébként hogyan tudnának több ezer évet élni, villámokat hajigálni, egymás életét megkeseríteni? Megfelelő tápanyagbevitellel és rostban gazdag táplálkozással lehet csak másokat állandóan el- és visszavarázsolni, vagy sárkányokat szelídíteni azon a kehes Olümposzon. Amikor jó néhány évvel ezelőtt a Pergamon melletti Asklepionban a 38 fokos melegben vonszoltam a közel 20 kg-os hátizsákomat, dr. Asklepios sajnos éppen nem volt otthon, így nem tudtam megkérdezni tőle, hogy jól gondolom-e. De Szakács Eszter költő most megjelent mesekönyve megerősítette elképzeléseimet. Történetei egy képzeletbeli görög szigeten, Kallisztén játszódnak, ahol az emberek a görög istenekkel és mitológiai lényekkel élnek együtt.

Tessék, íme néhány bizonyító erejű idézet:

„Miután elfogyasztotta a pitét, Rebarbara leöblítette néhány liter ánizspálinkával. A sárkányok ugyanis nem rúgnak be az alkoholtól, inkább olyan nekik, mint repülőnek a kerozin. Az ánizspálinkától tudnak repülni, és olyasféle szép kék (csak nagyobb) lángot fújni, amilyen a gáztűzhely meggyújtott égője fölött táncol.”
(Sárkánybőr)


„A konyhakertjében növekvő zöldségeknek pedig nem akadt párja egész Kallisztén. Tavaly három díjat is kapott a mezőgazdasági vásáron. Legbüszkébb a húszkilós sütőtökre volt, amivel aranyérmet nyer. (Sajnos meg kell jegyeznem, a sütőtök ettől olyan önhitté vált, hogy addig pöffeszkedett, amíg szét nem durrant. Ezért nem tudták leközölni a fotóját az Olümposzi Harsonában, a díjazottakról szóló beszámoló mellett.)”
(A fekete ciprus)


„A fiú már születésekor meghökkentette anyját és apját. Igaz, hogy épp úgy nézett ki, mint a többi küklopsz csecsemő, ám amikor kinyitotta egyetlen szemét, az nem a megszokott szürke színű volt, hanem nefelejcskék. A szülei olyannyira restellték ezt, hogy eleinte inkább napszemüveget adtak rá, ha sétálni vitték. Aztán ahogy nőtt, egyre több furcsaság derült ki róla. Például, nem szerette a lávalevest és a rántott kavicsot, ami a küklopszok nemzeti étele. Holott az anyukája minden vasárnap ezt főzte ebédre. De Diabáz csak kavargatta, kavargatta a lávalevest, és tologatta, tologatta tányérján a rántott kavicsokat. Nem nagyon fűlt hozzájuk a foga.
- Édes fiam, hogy lesz így belőled kovácsinas! - sóhajtott fel az apja, amikor látta, milyen kákabélű a gyerek. Elvégre a küklopszok már az idők kezdete óta Héphaisztosz műhelyében dolgoztak.”
(Villámhajigáló Diabáz)


„Zeusz, az istenek királya ugyan nem tudott elmenni, de kölcsönadta a főszakácsát, Villámhajigáló Diabázt, aki élete főművét alkotta meg a lángot fúvó marcipán sárkányos esküvői tortával.”
(Kirké és Dirké)


"Abban a pillanatban ott termett egy Terülj, terülj piknikkosár. Ügyesen kicsomagolta magát. (…) Inónak tátva maradt a szája az ámulattól. Volt ott sajttál és gyümölcstál, hagymakrémleves és lazacfilé, padlizsánsaláta, nagy szemű, vajon párolt lóbab, töltött tojás, mandulás piskóta, vanília- és csokoládéfagylalt tejszínhabbal, bodzaszörp, méznél édesebb must, valamint frissen facsart narancslé.
A tálak és tálcák egymás után elé járultak, és kanalat vagy villát tartó pálcika-kezükkel egy-egy kanálka ételt lapátoltak a tányérjára, a három kancsó pedig teletöltött egy-egy kis poharat.
Inó először a padlizsánsalátát kóstolta meg. Behunyta szemét az élvezettől.
„Hűha, ez aztán a mennyei padlizsánsaláta!” - villant át az agyán.
S ugyanolyan finomnak találta az összes többi ételt és italt. Hanem, amikor a tálak, tálcák és kancsók észrevették, mennyire ízlik neki a kóstoló, hirtelen izgalomba jöttek. Lökdösték egymást, és tülekedtek előtte, versenyezve, ki kínálja a következő falatot, illetve kortyot. A fagylaltkehely a kanalával püfölte a bodzás kancsót, mert az eléje tolakodott.
Ha nem figyelt rájuk azonnal, és nem kért tőlük valamit, képesek voltak kurta kis lábaikon fel-alá ugrálni, és cérnavékony hangjukon visítozni, hogy „Vegyél már, vegyél már!”. A gyümölcsös tál még hisztizett is. Hanyatt vágta magát a földön, mire az összes narancs, füge és gránátalma szétgurult a homokban.
Inó egyszer csak érezte, hogy valaki finoman húzkodja a ruhaujját. Amikor odafordult, egy ovális alakú, ezüst sajttálat látott. A tál szerényen álldogált, nem erőszakoskodott, mint például a levesestál, akit a kislánynak már háromszor is vissza kellett utasítania.
A sajttál félénken megköszörülte a torkát.
- Ugye, nem haragszol, ha megkérlek, hogy vegyél egy szeletet? - rebegte. - Még nem is kértél tőlem sajtot, és ha mindet visszaviszem...! - sóhajtott fel tragikusan.
- Miért, akkor mi történik? - kérdezte Inó kíváncsian.
- Nem küldenek el a kosárral többé – mondta a sajttál szomorúan. - Így legalább száz évente egyszer beszélhetek valakivel, mert szinte mindenkinek étel az egyik kívánsága. Ha tudnád, milyen unalmas száz éven keresztül némán, mozdulatlanul várakozni egy huzatos spájzban!
Inó megsajnálta, és gyorsan leemelt két szelet füstölt sajtot. Vett a kéken erezett márványsajtból és a mozzarellából is. Utoljára még néhány kocka snidlinges, puha kecskesajtot is legyűrt, mert nem tudta elviselni, hogy a tál olyan könyörgően álldogál előtte
(…)
A váratlan és bőséges uzsonna után a kislány ledőlt a pokrócra pihenni. Azon gondolkodott, mit is szeretne másodjára. A rák kényeskedve elcsipegetett egy kis hínárt és moszatot. Aztán felemelte a fejét.
- Hölgyem, ideje lenne megint kívánnod valamit. Mindössze alkonyatig van időd. A fel nem használt kívánságok pedig csak kérvény útján, a Sóhivatalban igényelhetők vissza – mondta kimérten, majd a hivatalos hangnemen enyhítendő, újból meghajolt."
(Három kívánság) 
 
Szakács Eszter vonzalma a tengerhez és a görög kultúrához minden kötetében tükröződik. Folytatás itt!