Francia morzsák 7.

Ízes útinapló 7. rész – arról, hogy bármi lehet galette és crêperie

Egy ilyen színes országban minden lehet bármi és semmi sem biztosan az, ami máshol bezzeg az. Észak-Nyugaton a crêperie nem egy sima palacsintázó-hely, ahogy az egyszerű turistaember gondolná, mert nem csak crêpe-t lehet ott enni, ami egyébként meg nem is mindig édes palacsinta, hanem leginkább galette, édes és sós egyaránt, a galette-ről meg nem gondolnánk, hogy az pont az, amit addig annak ismertünk. Az ilyen totális kavarodásban érdemes letenni az amúgy is gyakran érthetetlen étlapot, felülni a helyi hullámokra és vitetni magunkat a gasztronómia breton magasságai felé. Logikus lenne a mélység felbukkanása is, de azzal nem találkoztunk.

Arrafelé a crêperie amolyan családi vendéglő, kifőzde, ahol a palacsinta és a galette túlsúlyban van, de olyan mérhetetlenül sokoldalúan, hogy az ember észre sem veszi hogy már megint ugyanazt a műfajt eszi. E két tésztaféleség az egész gasztronómiai univerzumot képes átfogni. Galette-nek bármit nevezhetünk, ami valamilyen palacsintatészta, máshol másfajta tésztából is készülhet, aminek a közepére tesznek valamit, (gyümölcsöt, sajtot, sonkát, halat, húst) majd körbe vagy négy oldalról felhajtják, esetleg felgöngyölítik. És még sütnek rajta egy kicsit, vagy nem. A régió közepén a hajdinalisztből (fekete búza, ahogy ők mondják) vaslapon sütött nagy palacsinta ment, és egy alkalommal három, annyira finom sajtot tettek bele, hogy majdnem sírva fakadtam a boldogságtól. Kicsit megkapatták még tálalás előtt, amitől enyhén megolvadtak a sajtok, de csak annyira hogy fel lehessen ismerni őket, ne keveredjenek. Leveles salátát adtak mellé, diós vinaigrette-tel, diódarabokkal. És a cidre, amit elénk tettek a hagyományos kerámiacsészében, pont illet ehhez az ízvilághoz.

Bár a francia kultúrának fontos része az evés, ott enni azért nem annyira könnyű egy kívülállónak. Két dologgal kell megküzdeni: az édes reggelikkel és a csak fél kettőig nyitva tartó, majd este újra nyitó éttermekkel. Aki nem tud franciául, annak van egy harmadik akadály is: a csak francia nyelven kiállított étlap, ami néha együtt jár egy egyébként nagyon kedves, de helyi nyelvjárást beszélő pincérrel. 

„A francia vendéglős ugyanis megfőzeti az ebédet, és azt fél, maximum háromnegyed órán belül el is adja. Délben nyit, fél kettőkor bezár. Este hasonló a helyzet, legkorábban fél nyolckor, de inkább nyolckor kezdődik a vacsora, kilenckor, fél tízkor villanyoltás. Aki bújt, bújt, aki nem... Görögországban, Portugáliában, Spanyolországban mindenki akkor ebédel és vacsorázik, amikor éhes, vagy amikor akar. Franciaországban (és Olaszországban) viszont akkor, amikor lehet. Ezt szokni kell, de hát az ember tanulékony.” 
(Váncsa István: Provence birkái és füvei – In: Az ízlés episztemológiája 49. Elmélkedés)

Tanulékony emberként az akadályok leküzdésére idén vittünk magunkkal piknikkosarat, és az édes reggelik után vásároltunk hideg élelmet: helyi kenyeret, sajtot, pástétomot, sonkát, vajat. Valamennyiről csak a legnagyobb elismeréssel szólhatok!

Aztán ha megéheztünk, megálltunk egy autóspihenőben vagy egy falu főterén, egy apátság kertjében és falatoztunk. Néha döbbenten láttam, hogy mennyire kevesek vagyunk még így is, például amikor belga autós turisták álltak meg mellettünk, akik pillanatok alatt előkapták a kempingfőzőt és egy cserép(!) bazsalikomot, majd a frissen aprított hagymával és bazsalikommal feldobták a paradicsomos konzervet, amit egy friss bagettel elfogyasztottak, sőt kitunkolták a levét, ami egyébként arrafelé amúgy sem illetlenség.

Ebből 1-2 szelet is elég az utazónak

Az elvivős termék is fantasztikusan finom 

Hűtőtáska is volt velünk. Olyan, ami a szivargyújtóhoz csatlakoztatva működik és a tetején egy ventilátor pörög. Ennek mellékhatását most éreztük először, amikor hazafelé jövet folyamatosan nyomta be az utastérbe a sajtszagot. Aggódva gondoltam arra, hogy a tengeri sós csokim még csak elvan ott a dobozban, annak talán még használ is ha együtt érik a sajtokkal, de mi lesz a többiek édes csemegéivel? Majd fogyasztás előtt mindent kiszellőztetünk itthon, nyugtattam meg magunkat. 

Amikor itthon a teraszon kitettem az érett Reblochont az asztalra, és a belőle áradó illatfelhő elkezdett keveredni az előzőnapi friss vaddisznótrágya szagával, tudtam hogy most már egészen biztosan hazaérkeztem. Találtam még egy fél bagettet a piknikkosárban, ott hevert ilyen-olyan francia morzsák társaságában. Aztán szépen elfogyott az is, ahogy a morzsák is.

Egy kis ráadás, halas étterem Bretagne-ben:

Cassolette St. Jacques bretagne-i módon

Csak egy kis előétel

Egy másik cassolette többféle hallal

Choucroute de la Mer, azaz halak savanyú káposztával

 az előző rész tartalmából: arról, hogy mit eszik a francia nyugdíjas