Beleszagoltam

Pár héttel ezelőtt, mint saját levemben kiküldött tudósító boldogan vettem a hírt, hogy az idei Budapest Transzfer Fesztivál a Petőfi Irodalmi Múzeumban a gasztronómia és az irodalom kapcsolatát járja körül, bár amikor nekiálltam tanulmányozni az összeálló programot és láttam a szereplők nevét, kezdtem elbizonytalanodni, hogy talán ez mégsem az lesz amit várok. 

A megnyitóról szándékosan lemaradtam, és inkább megnéztem az első világháborús kiállítást, ami annyira tetszett, hogy arra bíztatok mindenkit, nézze meg és persze élje túl! Azért fél szemmel odapillantottam a fesztiválmegnyitóra is, miközben az első előadásra igyekezve iszkoltam fel a lépcsőn. Majd izgatottan befészkeltem magamat az előadóterembe, oda, ahol már annyi érdekes beszélgetést hallottam az elmúlt években. Negyed óra sem telt el és lesújtottan konstatáltam: a főzés és evés kultúrája a dekadens társadalmak nevetséges reakciója, a gasztronómia nem része a kultúrának, az irodalomban való megjelenése említésre sem méltó. Na de akkor mit fogok itt csinálni az elkövetkező négy napban? 

Az említett megállapítás azért ülepedett le bennem, mert a „Hasadnak rendületlenül...” gasztroirodalom és „magas irodalom” című beszélgetés résztvevői közül György Péternek nem volt ínyére a téma, és emiatt valahogy többünk étvágya el is szállt. Pedig a moderátor Nagy Gabriella felkészülten és ügyesen evezett az egyre fortyogóbb kondérban, és Tarján Tamás is igyekezett a témát visszaterelve megmenteni a helyzetet, de aztán már csak a nézők felé fordulva némán merengett egykori olvasmányélményein, amelyekről beszélni nem volt lehetősége. A moderátor a végén megkérdezte tőlük, milyen éttermet szeretnek? Ketten azt válaszolták, olyat ahol békén hagyják őket és lehet olvasni. Ezt azóta sem mertem megírni az egyébként irodalomrajongó szakács ismerősömnek, nehogy harakirit kövessen el a húselőkészítőben. Takács Ferenc azt a párizsi éttermet említette, ahol legutóbb istenien elkészített kagylót evett (sokat!). Ekkor egy kicsit elgyengültem, nem tudtam objektíven figyelni a továbbiakra, és már-már megindult a kezem a telefon felé, hogy keressek egy olcsó repülőjegyet. Olyasmi is lecsapódott, hogy a gasztronómiával ellentétben a szex létjogosultsága az irodalomban nincs megkérdőjelezve, sőt, és ezt Nádas Péternek köszönhetjük. Itt megjegyeztem  magamban, hogy azért ő is ír a főzésről, evésről, ahogy ezt a blog baloldali sávja jelzi is. 

Ezután azt történt, hogy késő este hazaértem és nekiálltam tortát sütni. 

Recept nélkül, csak úgy, csalódottságból, csakazértis. A torta kinézetre elég letisztult, mondhatni csúnyácska lett, és hordozott magán valamiféle hátsófali elmúlás-üzenetet, de a belsejébe beletettem mindent, ami csak értékes volt a kamrában: a szigetszentmiklósi lisztet, az összes schärdingi vajat, a rokonok kapirgálós tyúkjainak tojásait, az utolsó tonkababot, a francia étcsokit, az átválogatott családi piros diót, a kisüveges valódi tejszínt és néhány csipetet a féltve őrzött guérande-i sóból. Másnap buliba mentem, így volt aki megegye. 

A tortának jót tesz ha áll egy napot, így a buli előtt még visszamerészkedtem a PIM-be és meghallgattam a „Gasztroszájensz - Gasztroszemiotika és gasztrofilozófia” előadást, ahol az első öt percben megcáfolták az előző napi állításokat, és boldogan hallottam, hogy a gasztronómia része az emberiség kultúrájának, a hitvilágnak, betölti az emberi pszichét és nem csak a jóléti / hanyatló / társadalmakban esznek, hanem mindegyikben – többet-kevesebbet, ilyen-olyan módon, ezért-azért, így-úgy-amúgy. A beszélgetés résztvevői Benyovszky Krisztián, Forgács Attila és Kapitány Gábor – tudományos megbízatásuk ellenére – felvillantottak irodalmi vonatkozásokat is, itt talán konkrétabb dolgok hangzottak el, bár Móriczot és Simonffyt Tarján is említette az előző napon. Végre megnyugodhattunk, a művészetben van helye az evésnek és a főzésnek, és ez alátámasztható szociológiai, szemiotikai és pszichológiai érvekkel is. 

És akkor meg az történt, hogy egyszer csak elkezdett beáramlani a terembe Péterfy Gergely marhapörköltjének illata. Ilyet még nem szagolt a Károlyi palota, talán csak a Tanácsköztársaság idején! 

A hallgatóság és az előadók levonulhattak enni, és ezzel támogatni a Heti Betevő csoport munkáját. A fesztivál szervezői, nagyon szimpatikus módon erre is gondoltak, ahogy az esetleges külföldi hallgatóságra is, tolmácsot biztosítva nekik.

A pörkölt után és illata közben beülhettünk a következő előadásra, amit Szegő János vezetett, ez már előre borítékolhatóan szórakoztató időtöltést ígért. A meghirdetett téma az irodalmi szakácskönyvek voltak, de ez megint elveszett valahol és leginkább csak Segal Viktort hallhattuk az ő nem irodalmi szakácskönyveiről és nem irodalmi világáról. Itt Fehér Béla próbálta többször is megcélozni a kijelölt medret, valamint témába vágtak Szederkényi Olga mondatai is Dumas szakácskönyvével kapcsolatban, de kicsit elégedetlenül álltam fel az asztaltól, illetve a székről. 

Ahogy elnéztem a hallgatóságot, talán bírt volna többet is és mélyebbet is. Nem a gasztro celebek ültek ott, holott a közösségi oldalon többen előre jelezték részvételüket, hanem olyanok, akik olvasnak, fülük és szemük ki van hegyezve azokra a mondatokra, írói-költői eszközökre, amik az evéssel-főzéssel függnek össze. És meg tudják különböztetni az értéktelen, öncélú gasztronómiai szövegeket attól, amikor pl. Móricz ír az evésről, mert amit valójában abban a pillanatban érzékeltetni akar, annak csak a titkos naplójában lehetett helye akkoriban.

És hazafelé már csak annyi történt, hogy átvettem Piszkétől az andalúziai ajándékcsomagomat: a füstölt csípős paprikát, az olíva olajat és a mentás étcsokit, amiket a szakadó esőben begyűrtem a táskámba, és akkor vettem észre hogy még nálam van a cikk-kivágat Váncsa István előző heti nagy terjedelmű értekezése a csípős paprikáról, amit oda akartam adni valakinek. Mert van kinek!

a fesztiválképek a rendezvény facebook oldaláról származnak!